Lesz-e független ukrán nemzeti egyház?

Reményik Sándor azt ajánlotta a magyaroknak 1925-ben, hogy megmaradásuk érdekében ne hagyják a templomot és az iskolát. Nem tudni, olvasták-e az ukrán vezetők Reményik versét, annyi bizonyos, hogy az ukrán nemzetállam megteremtése érdekében az iskola ukránosítása mellett „saját” ukrán egyházat is szeretnének. A Kijevi Rusz megkeresztelésének 1030. évfordulója alkalmából rendezett július 27-i, illetve július 28-i kijevi körmenetek ezért legalább annyira voltak erődemonstrációnak tekinthetők, mint vallási eseménynek.

Köztudott, hogy az Ukrán Pravoszláv Egyház (UPC) megosztott: egyik része, ragaszkodva a hagyományokhoz, a moszkvai patriarchátus fennhatóságát ismeri el (UPC, moszkvai patriarchátus), míg a másikból (UPC, kijevi patriarchátus) a kormányzat igyekszik megteremteni a Moszkvától független, bár a világ pravoszláv egyházai által máig el nem ismert ukrán egyházat. Az évek óta tartó egyházi szembenállás legutóbbi fejleménye, hogy néhány hónapja Petro Porosenko ukrán elnök kezdeményezte Bartolomaiosz pátriárkánál, az ortodox egyházak között tiszteletbeli elsőségnek örvendő Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus fejénél az autokefáliát, vagyis a Moszkvától való szervezeti-irányítási függetlenség, az önálló pravoszláv egyházi státusz megadását az ukrán pravoszlávoknak.

Az ukrán elnök ezt a témát is a tőle az európai uniós és NATO-csatlakozás kérdéseiben tapasztalt arroganciával és rámenősséggel vetette fel. Némi sarkítással a Moszkvától való egyházi elszakadást az ukrán függetlenségi törekvések egyik dimenziójaként állította be, az országban folyó „hibrid” háborút képletesen szólva a pravoszláv egyházra, a vallásra is kiterjesztette. Mindennek oka pedig Kijevből nézve a moszkvai patriarchátus alá tartozó ukrán egyházrész szerintük oroszbarát papsága.

Az államfő magabiztosságára jellemző, hogy bejelentve az egyházi függetlenedési törekvéseket még nem zárta ki, az ortodox egyházak jelképes fejének tekintett konstantinápolyi pátriárkától akár már a Kijevi Rusz megkeresztelésének 1030. évfordulójára megkaphatják a hőn áhított önállóságot. Éppen ezért kísérte fokozott érdeklődés a kereszténység felvételének idei évfordulós ünnepségeit.

Talán mondanunk sem kell, hogy a Moszkva és a Kijev fennhatóságát elismerő pravoszlávok a kereszténység felvételét is külön méltatták. Július 27-én, múlt pénteken a moszkvai patriarchátus hívei vonultak fel a fővárosban a pravoszlávia szent központjaihoz, július 28-án pedig a kijevié. Az utóbbiak az önálló ukrán egyház megteremtését támogató demonstrációként kezelték az alkalmat.

A hatóságok, az egyház és a sajtó véleménye erősen megoszlott arról a hirtelen rendkívül fontossá vált kérdésről, hogy melyik egyház hívei vettek részt jelentősebb számban az egyházi ünnepségeken, vagyis melyikük támogatottsága nagyobb a hívek körében.

Sajtóhírek szerint az UPC (moszkvai patriarchátus) részéről jelezték, hogy vidéken helyenként akadályokat gördítettek a kijevi zarándoklatra készülő híveik útjába. Ezzel együtt a fővárosba érkezett zarándokok száma idén meghaladta a korábbi évek zarándoklatai alkalmával tapasztaltakat. Az Onufrij kijevi metropolita által vezetett egyház becslése szerint 200-250 ezren lehettek híveik a fővárosban, a rendőrség viszont legfeljebb 20 ezerre becsülte a számukat.

Másnap az UPC (kijevi patriarchátus) híveinek vonulása szintén sokakat vonzott, ám a tömeg, amelyhez Porosenko elnök is csatlakozott, elmaradt az előző napitól. A rendőrségi jelentés 65 ezer résztvevőt említ, a Filaret pátriárka irányította, a testvéregyházak által el nem ismert UPC (kijevi patriarchátus) pedig 65 ezer és 150 ezer fő közé teszi a hívek számát. A világháló szemfüles lovagjai, a bloggerek több eltérő számlálási módszerrel is igyekeztek kimutatni az eseményről készült felvételek alapján, hogy a „nemzeti egyház” híveinek száma meg sem közelítette a moszkvai patriarchátus fennhatósága alá tartozó ortodoxokét, s becsléseik szerint az előbbiek legfeljebb 30 ezren lehettek.

Ebben a vitában nem tudunk állást foglalni, a Sztrana.ua portál azonban megemlíti, hogy a szombati rendezvényt 2500 rendőr és nemzeti gárdista biztosította, tehát feleannyi, mint amennyit a pénteki alkalomra vezényeltek ki a hatóságok, ami önmagáért beszél; különösen, ha figyelembe vesszük, hogy szombaton az államfő megjelenésével is számolniuk kellett a rendfenntartó erőknek.

A kijevi kormányzat számára azonban vélhetően távolról sem a nemzeti egyház híveinek száma jelentette a legnagyobb gondot. Kellemetlenebb lehetett, hogy az ukrán nemzeti egyház nem kapta meg az évfordulóra a konstantinápolyi pátriárkától az autokefáliát.

Az elnöki hivatal csak egy igen diplomatikus nyilatkozatot idézhetett az évforduló alkalmából Bartolomaiosztól:

„Elismerve a konstantinápolyi Szentszék nagy felelősségét, amely soha nem törődött bele az ortodox egyház természetes működését megrázó törvénytelen és nem kanonikus helyzetekbe, ezekben a felelősségteljes időkben is magára vállalta a kezdeményezést az ukrán ortodox hívők egységének helyreállítására, azzal a végső céllal, hogy autokefáliát adományozzon az ukrán egyház számára” – fogalmazott egyebek mellett a konstantinápolyi pátriárka.

Szavai ideálisan megfeleltek a helyzetnek, mert azokat minden fél úgy értelmezhette, ahogyan akarta. Kijevben mondhatták, hogy lám, a pátriárka megerősítette az autokefáliára vonatkozó korábbi ígéretét, a moszkvai patriarchátus hívei viszont bátran állíthatták, hogy Bartolomaiosz az ukrán egyház egységét szorgalmazza. Egyébként a történelemből tudhatjuk, az ortodox egyházban a hasonló kérdések rendezése esetenként évszázadokat vett igénybe, tehát Bartolomaioszt semmi nem sürgeti, Porosenkónak viszont bizonyosan nincs ennyi ideje az „egyházi kérdés” rendezésére.

Utóbb az ukrán elnöki adminisztráció tagadta, hogy bárki autokefáliát ígért volna a Kijevi Rusz megkeresztelésének évfordulójára, ami bizonyára így is volt, ám a magyarázkodás inkább csak fokozta a kívülállóban az érzést, hogy az elnök kudarcot vallott. Hivatalosan azt sem hangoztatták ezekben a napokban Kijevben, hogy a Bartolomaiosz idézett üzenetét átadó egyházi küldöttség valójában az UPC (moszkvai patriarchátus), azaz az „elismert” egyház meghívására érkezett az évfordulós ünnepségekre Ukrajnába.

Némelyik elemző szerint Porosenko komoly öngólt lőtt azzal, hogy részt vett a kijevi fennhatóság alá tartozó egyház rendezvényén, miközben a moszkvai egyházén az állam egyáltalán nem képviseltette magát. Bár tudván, hogy a moszkvai patriarchátus fensőbbségét elismerő pópákat amolyan ötödik hadoszlopként kezelik a nemzeti beállítottságú ukrán politikusok, számítani lehetett egy hasonló lépésre, egyértelmű, hogy jelenlétével az egyik fél rendezvényén az elnök legalább annyi ellenfelet szerzett, mint ahány támogatót. Ellenzéki részről hallani is lehetett afféle megjegyzéseket, hogy lám, ennyit ér az államfő ígérete, hogy nem kívánnak beavatkozni az egyház ügyeibe, illetve nem szándékoznak megosztani a híveket a nemzeti egyház létrehozása kapcsán. Talán az sem egészen véletlen, hogy Mihajlo Dubinyanszkij, az ismert jegyzetíró éppen a napokban tette fel a kényes kérdést az Ukrajinszka Pravda hasábjain: vajon készen áll az ukrán politika arra, hogy szakítva az orosz hagyománnyal, ellenállva a kísértésnek, kitartson az állam és az egyház különválasztása mellett azt követően, hogy sikerült létrehozni a független ukrán ortodox egyházat?

Az ukrán elemzők egy része szerint Porosenko államfő újabb kudarcot szenvedett el abban az igyekezetében, hogy jelentős sikereket mutasson fel a Moszkvát ellenségnek tekintő, hazafias beállítottságú választók számára fontos nemzetépítő törekvésekben. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy az államfő ezzel végérvényesen defenzívába szorult, és – különös tekintettel rendkívül szerény népszerűségi mutatóira –, máris kihúzhatjuk őt a jövő évi elnökválasztás esélyesei közül. Még mindig nyitva áll előtte a lehetőség, hogy az ország integritását helyreállítani, a kelet-ukrajnai konfliktust rendezni fegyveres úton igyekvő nacionalista, radikális erők élére álljon, és amolyan újsütetű nemzetvezetőként igyekezzék elnyerni a választók bizalmát. A kárpátaljai magyarság számára ez a lehetőség nem a legjobb hír, hiszen a háborús megoldás híveinek általában ellenségekre van szükségük, akikkel szemben megvédhetik a képzeletbeli hazát, s ezek az ellenségek rendszerint a kisebbségek közül szoktak kikerülni, méghozzá nem önkéntes alapon.

(zzz)