A közönség is énekelte a nagyáriát

Közel 3 ezren látták a Bánk bánt Beregszászban

Első ízben mutatta be a Magyar Állami Operaház Erkel Ferenc leghíresebb operáját, a Bánk bánt Beregszászban. Az erre az alkalomra anyaországi támogatásból felújított Beregszászi Arénában – korábbi nevén Beregszászi Amfiteátrumban – közel háromezer néző látta az ingyenes előadást, amely különleges változatban, koncertszerű formában, hagyományosan tenor főhőssel szólalt meg, két felvonásban.

A produkció különlegessége volt, hogy mind a szöveg, mind a zenei anyag a darab ősváltozatának, valamint az 1939-ben Nádasdy Kálmán által átdolgozott, majd híressé vált verziójának ötvözete: hibridalakban szerepelnek benne a legismertebb áriák, de a cselekmény hívebben követi Katona József drámáját, mint a leggyakrabban színpadon látható és hallható változat.

Az előadás előtt a színpadról Babják Zoltán, Beregszász polgármestere köszöntötte a közönséget, aki a legfontosabbként kiemelte, hogy a Bánk bánnal avathatják újra a város amfiteátrumát. Köszönetet mondott a magyar államnak, a testvérvárosoknak és mindazoknak, akik támogatták a szabadtéri színpad és a nézőtér helyreállítását, valamint a munka kivitelezőinek, akik rekordidő: egy hónap alatt elvégezték a felújítást.

Szilágyi Mátyás beregszászi magyar főkonzul ünnepi beszédében hangsúlyozta: „Hetvenöt év után a Bánk bán, nemzeti nagyoperánk hangozhat el első ízben itt. Ennek a mai alkalomnak különlegesen fontos érdemszerzője a Magyar Állami Operaház, annak fantasztikusan tehetséges művészei, munkatársai és főigazgatója, Ókovács Szilveszter úr – aki itt áll mellettem.” A főkonzul elismerően szólt Beregszász város polgármesteréről és a polgármesteri hivatal munkatársairól, valamint minden munkásról, akik rekordidő alatt végezték el az amfiteátrum felújítását. Kijelentette: „Mi azt szeretnénk, ha ebből a létesítményből még komfortosabb, fejlettebb koncertközpont, amfiteátrum épülne – biztosíthatom önöket, hogy a konzulátus ennek érdekében mindent meg fog tenni.” A diplomata elmondta még, hogy az előadás a Magyar Állami Operaház anyagi hozzájárulása mellett a magyar kormány, azon belül a Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Államtitkársága és a Külgazdasági és Külügyminisztérium támogatásának, illetve sok ember együttes összehangolt munkájának köszönhető.

Miután elhangzott Ukrajna állami himnusza, Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója minden zenei kíséret nélkül énekelni kezdte a magyar himnuszt, amelyet pillanatokon belül vele együtt énekelt a háromezres tömeg. Végül a főigazgató elmondta: „Hatalmas élmény önökhöz magyarul szólni itt, és visszahallani a magyar himnuszt. Elnézést, hogy önöktől elragadtam a Himnusz gyönyörű zenei kíséretét, de egyrészt a zenekarnak is szép énekhangja van, ők is hadd mutathassák meg néha, másrészt abban hiszek, hogy az ember mint hangszer egy ilyen nemzetegyesítő pillanatban talán még megindítóbban tudja a magyar himnuszt énekelni, mint ha koncertdarabként hallgatnánk meg.” Erkel Ferenc Ókovács Szilveszter szerint a legtöbbet adta a hazájáért, hisz el nem hagyta azt soha, másfelől mind a tíz operáját a magyar történelemnek szentelte, és megadatott neki, ami senki másnak, az ő egyik darabját valamennyi magyar a szívében őrzi: ez a Himnusz. „Engedjék meg, hogy ezt a gyönyörű helyszínt az önök gyönyörű városában Erkel-operával nyissuk meg, a Bánk bánnal, amelyik ikonikus darabja, operája a magyar operatörténetnek” – zárta gondolatait Ókovács Szilveszter, aki megígérte, hogy ezentúl minden év szeptemberének elején visszatérnek Beregszászba egy operaelőadás erejéig, jövőre Puccini Turandotjával.

Az Acél András által rendezett koncertelőadást Kocsár Balázs, a Magyar Állami Operaház főzeneigazgatója vezényelte, a címszerepet Kovácsházi István, Melindát Rőser Orsolya Hajnalka, II. Endrét Bakonyi Marcell, Gertrúdot Komlósi Ildikó, Ottót Balczó Péter, Tiborcot Szegedi Csaba, Petúr bánt Haja Zsolt énekelte. A színpadot pedig szinte teljesen megtöltötte az Operaház fantasztikus zenekara és énekkara.

Az előadás sikerét jól jellemzi, hogy a második felvonás elején a Hazám, hazám... kezdetű áriát, a kiemelkedő tehetségű tenorral, Kovácsházi Istvánnal együtt énekelték a nézők, ami – valljuk be – nem szokás az operában. A végén a vastaps mellett elégedettségüket hangsúlyozandó még füttyögtek is egyesek a közönség soraiból. Akadtak, akik bekiabálták például azt, hogy: „Ez igen! Ez tényleg jó volt!” Végül mindenki, a kórus, az énekesek és a jelenlévők közösen elénekelték a Szózatot, ezúttal az operaház zenekarának kíséretével.

Az előadás végén a látottakról és friss benyomásairól kérdeztük Ókovács Szilveszter főigazgató urat:

– Ezt a művet 1861-ben mutatták be, az akkorit tekintjük az eredeti verziónak. Az évek során egy ilyen romantikus alkotásra mindig rakódik ez-az-amaz. Vagy az énekesek találnak ki benne egy-két plusz magas hangot, ritmusváltást. Ám az Egressy Béni által írt szöveg prozódiájában, képhasználatában, de akár szóhasználatában is régies volt, a XX. században már bántotta az operaházi alkotók fülét, és akkor vette a bátorságot Nádasdy Kálmán ahhoz, hogy Oláh Gusztávval együtt átdolgozzák a művet. Így lett egy feszesebb, kicsit rendbe hozott szövegű Bánk bán – ezt ismertük meg valamennyien, mert Simándy József már ebben lépett fel. Viszont nagy és fontos divatja a mai zenei életnek, hogy visszanyúlunk az ősforráshoz. Érdekel minket, hogy a szerző mit írt le valójában, és kevésbé fontos, hogy az átdolgozók mit csináltak. Ennek a hullámnak az egyik terméke a mostani előadás, amikor megpróbálja Kocsár Balázs főzeneigazgató ötvözni azt, amit Erkel így írt le, és esetleg később kimetszették – de Erkelnek hadd legyen már igaza. Ugyanakkor egy-két dolog, például a Bánk bán-ária, a Hazám, hazám... szövege a Nádasdyéktól megörökölt szöveg lett az előadásban, mert különben azt hinnék a nézők, hogy elrontotta a tenorista, hisz másként kunkorodik fel a dallam, és a szöveg is más.

– Akkor nem tudta volna az énekessel együtt énekelni a közönség…

– Jó, hogy ezt eszembe idézi. Sok mindent átéltünk már, olyat még nem, hogy a Bánk-áriát énekli a közönség. Ilyen még soha nem volt, ez Pesten nem szokás, máshol meg nem ismerik, de egészen érdekes volt megélni. Olyan volt itt, mint valami egyházi népének, amibe az ember belekapcsolódik, tehát fantasztikus, hogy önök valamiért elkezdték ezt spontán énekelni.

– Bátor dolog volt az is, hogy a Himnuszt kíséret nélkül, egyedül elkezdte énekelni a színpadon…

– Ha tőlem függne, én odahaza a most módosított Nemzeti Alaptantervbe beletenném, hogy nem lehet bejátszani iskolai ünnepélyeken sem a Himnuszt, sem a Szózatot hangfelvételről. Ki kell jelölni valakit a tantestületből, aki elkezdi az első egy-két hangot, aztán a többiek majd belépnek. Annál nagyobb ereje nincs semminek, mint hogy együtt éneklünk. Akinek kicsit kevesebb a hallása, az kicsit halkabban, de ő is énekel, vagy mondja a szöveget, mintsem hogy hallgatunk valami recsegő-ropogó, énekelhetetlen magasságban felvett hanglemezt. Az akkor koncertdarabbá silányítja azt, ami közös imánk volna. Ahhoz meg be kell kapcsolódni, hogy ima legyen. Úgy gondoltam, hogy önök ezt érteni fogják, és úgy tűnt, értik is.

– Mi a céljuk a mostani turnéval?

– A mostani Kárpát-medencei turnénk oka, hogy odahaza zárva van az operaház, a történelmi játszóhelyünk. Az Erkel Színház működik ugyan, de mi kétszer annyian vagyunk. Úgy gondolom, hogy értelmes célt kell adni a társulatnak, ez az egyik ok. A cél pedig mégiscsak az, hogy mi az egész nemzet operaháza vagyunk. Soha nem avattak fel másik operaházat a Nagy-Magyarország idejében sem, csak ezt. Ebből fakadóan nekünk kötelességünk legalább időnként másutt is megmutatni magunkat, és valahogy a nemzeti összetartozást is ki kell fejeznünk ezáltal. Tehát azt szeretnénk, hogy évente önökhöz eljutva valamilyen pislákoló kulturális közös nevezőt létrehozzunk.

– Milyen a benyomása itt, a beregszászi szabadtéri előadás végén, ahol tetszésnyilvánításként még fütyültek is a nézők, ami operában egyáltalán nem illik?

– Ilyen szabad téren szerintem remek. Februárban – amikor itt jártam –, akkor még nem így nézett ki ez az aréna. Akkor vettük tervbe, hogy örökbe kellene ezt fogadni, és egy kicsit segíteni abban a várost, hogy ezt rendbe hozhassa. Akkor nekem az is eszembe jutott, hogy ide akár piknikezve is ki lehetne jönni. Tehát hadd egyenek, ropogtassanak a nézőtéren, mint a régi operák világában századokkal ezelőtt. Megadja ez a szabad ég alatti játszás annak a szabadságát, hogy igenis bele lehet dúdolni az előadásba, bele lehet füttyögni az előadásba. Én nagyon örülök, hogy ezt megtették.

Amikor jövőre jövünk a Turandottal, az egy kevésbé bensőséges opera, az egy teátrálisabb, kitárulkozóbb mű. Nem is úgy kötődünk hozzá, mint a Bánk bánhoz, annak szerintem még inkább népünnepély jellege lesz, nem beszélve arról, hogy a vége happy end. Itt szerintem illő volt ez az első alkalom a Bánk bánhoz, és nagyon örülök annak, hogy ilyen jó közönség volt. Az, hogy ez a közel háromezer ember kibírta ezt a hosszú előadást, és együtt élhette át Bánk és az egész királyi udvar tragédiáját, és fontos sorokat együtt olvashattunk el, amelyeknek egészen érdekes üzenete van itt, Kárpátalján, ez intelligenciára vall. Ez nem egy falunap volt, amire eljöttünk, sátrak, világítás meg lacikonyha. Ez egy kultúrváros gyönyörű szabadtéri helyszíne, ami még szebb lesz jövőre. Mi is okulunk egy pár dologból, és még ügyesebbek leszünk jövőre.

bzs