Tornai József: A galaktikus végzet

2019. február 20., 09:47 , 943. szám

Talán a mindent lepörzsölő becsapódás után

is megmarad valami:

Patagónia tengeralatti rákjai.

 

Kimásznak a sziklapartra, és

alig százezer év,

lábakat növesztenek,

belőlük lesznek a kétéltűek.

 

Ó mennyi-mennyi teremtés-korszak!

kis négylábú bogarak és emlősök is bontakoznak.

 

Nem folytatom. Egyszer már megtörtént ez.

A változások csúcsán más mindenség lesz.

Ember nem. Az rosszul sikerült.

De olyan lény, kiből csak az értelem fénye süt

fákra, óceánokra, mindenféle táj

és faj szépségeire. Nem sújtja halál,

 

sem öregség. A földgömb olyan csillagok közt kering,

hogy nem rombolhatja szét – vágyaim szerint –

más égitest. Nem üldözi vadász a vadat:

ó hát kápráznom még szabad!

 

Mert mibe kapaszkodhatnék meg,

ha nem is jön a galaktikus végzet?

 

 

Az idén kilencvenkettedik születésnapját ünneplő költő – a Nemzet Művésze – legújabb versei közül való A galaktikus végzet, melyben Tornai József egy új létezés lehetőségét veti fel. Sőt, talán nem is lehetőség ez a fölvetés, hanem szükségszerűség. Egy kozmikus becsapódást vizionál szerzőnk, melynek nyomán mai létezési formánk elpusztul, vagyis kezdődhet minden elölről: új százezer évek „teremtés-korszakai” következhetnek. 

Nos, erre az új kezdetre mindenképpen szükség lesz, hisz jól látszik, hogy „a változások csúcsára” felért ember bizony félresikerült. Új emberre van tehát szükség, pontosabban egy olyan új „lényre”, akiből csakis „az értelem fénye süt” majd „fákra, óceánokra, mindenféle táj és faj szépségeire”.

Ez az új világ és új lény (ember?) maga lesz a béke – gondolja szerzőnk –, és bár ezt követően „káprázatnak”, képzelgésnek tekinti gondolatvezetését, bennünk mégis fölmerül, hogy nem is olyan képtelenség, amiről beszél. Feldereng, hogy egyszer már valami ehhez hasonló békével kezdődött el minden. Végső soron erről a békéről tudósít a mi világmagyarázatunk is, mikor „édenkerti”, „paradicsomi” állapotról szól. Eszünkbe jut, hogy bizony egy csodálatos együttéléssel kezdődött az ember története, csak aztán jött „A Kígyó”, jött a csábítás. És az ember elhitte magáról, hogy ő sorsának irányítója. Elhitte, hogy fölötte nincs hatalom, minden erő s minden érdem az övé…

Penckófer János