Az Ungvári járásban turnézott a Magyarkanizsai Udvari Kamaraszínház

Az elmúlt héten ismét Kárpátalján vendégszerepelt a 2002-ben alakult Udvari Kamaraszínház (Magyarkanizsai Udvari Kamaraszínház – MKUK), amely alapítási céljának megfelelően a jelenünket eredményező múltunkat viszi színre.

A délvidéki társulat rendszeresen játszik Magyarországon, és gyakran fellép a határon túli magyarlakta területeken – a Délvidéken, a Felvidéken, Erdélyben. Kárpátalján 2 éve mutatták be a Fehér Szarvas és a Kié ez az ország? c. darabokat Beregszászban. Most a Halottak napjától virágvasárnapig című előadást hozták el az Ungvári járás négy településére: csütörtökön Nagydobronyban a Magyar Házban, pénteken Csapon a KMKSZ Ungvári Középszintű Szervezetének rendezvénytermében, szombaton az Ungvári 10. Számú Dayka Gábor Magyar Tannyelvű Középiskolában léptek fel, vasárnap pedig a Téglási Kultúrházban láthatta a közönség a darabot.

A művet Siposhegyi Péter írta megtörtént eseményekre és egy szabadkai polgár naplójára támaszkodva. A rendező és dramaturg Andrási Attila, a férfi szereplők: Kálló Béla Jászai Mari-díjas, Csizmadia Gergely, Széplaky Géza. A körülmények áldozatául esett, sorsfordulókkal sodródó nő karakterét Szemerédi Bernadett alakítja. A jelmezeket Pesitz Mónika tervezte, zene: Barabás Zoltán–Vecsei László. Az egyfelvonásos dráma Trianonról, a Délvidék szerb bekebelezéséről, majd az 1941-es felszabadításáról szólt. A címválasztás sem véletlen, hiszen 1918 őszén épp halottak napján vonultak be a szerb csapatok Kosztolányi Dezső városába, Szabadkára, és 1941 tavaszán virágvasárnap tértek vissza a honvédek.

A nézőket kortól függetlenül meghatotta az előadás, többek szeme könnybe lábadt egy-egy jelenet láttán. Sokak emlékezetében még elevenen élnek szüleik, nagyszüleik elbeszélései az akkori idők eseményeiről, a fiatalok viszont már csak történelemkönyvekből ismerik Trianont. A szókimondó drámát, amely akár a jelenlegi kisebbségi magyar lét elé is szigorú tükörként tartható, valamennyi helyszínen vastapssal díjazta a közönség.

A KMKSZ Téglási Alapszervezete nevében Kriczky Beáta alelnök mondott köszönetet az előadásért.

– Köszönjük, hogy elhozták ezt a darabot, hogy minket választottak, és erősítettek bennünket itt, Kárpátalján magyarságunkban, összetartozásunkban.

Az előadást követően Kótyuk Zsolt református lelkész a kárpátaljai és a helyi magyarság nevében fejezte ki köszönetét azért, hogy egy ilyen megrendítő darabot mutatott be a kamaraszínház.

– Nehéz megszólalni a darabot látva és átélve mindazt, amit közvetít a múltból. S leginkább azért nehéz, mert amit lehoztak, az a jelenünk. Ebben élünk, ebben küzdünk, szenvedünk és reménykedünk. Köszönjük, hogy tükröt is tartottak elénk, és kívánjuk, hogy nagyon sok áldással kísérje Isten önöket tovább ezen az úton, hogy sokan megláthassák ezt a csodálatos darabot és még számtalan más színművet.

Az öltözőben elsőként Kálló Bélával beszélgettünk, akitől megtudhattuk, hogy a 2004 óta játszott darabbal már közel 200 településen jártak.

– Bejártuk az egész Kárpát-medencét, és most végre Kárpátalján is bemutathattuk. Ez nagy öröm számunkra. Hogy eddig miért nem, az talány számomra. Az Udvari Kamaraszínház első előadása volt, amely ma is futó darab. Jövő héten például Horvátországba megyünk, a jövő évben pedig, ha Isten is megsegít, kijutunk vele Kanadába. Az előadásnak egy folyamatos útja van, mert ez egy örök téma, és az igazsága nemcsak a Délvidéken szólal meg, hanem az elcsatolt területeken mindenhol. Az emberek magukra ismernek, nagyon emberi történetként kezelik, s így nagyon közelinek élik meg.

Csizmadia Gergely tréfásan megjegyezte, hogy ő a legfiatalabb a darabban, mint mondotta, nem az életkoránál fogva, hanem mert most ugrott be a darabba, csupán 4 elő­adáson volt túl, de ez a nézők számára egyáltalán nem volt észrevehető.

– Fantasztikus élmény, hogy azonnal tudtam azonosulni a figurával. Az volt furcsa, hogy amikor találkoztam a színház vezetőjével, Andrási Attilával, akkor azt éreztem, hogy itt ügyek vannak, s fontos, hogy amivel foglalkoznak, azzal eljussunk bizonyos területekre. Ez nem politikai vagy ideológiai kérdés. Úgy vélem, minden magyarnak fontos lenne, hogy ez a lelkében éljen.

Ezután Széplaky Gézával és Szemerédi Bernadett-tel – házaspárról lévén szó – hármasban folytatjuk a beszélgetést:

– Anyaországi, jászkunsági gyerek vagyok, a feleségem Szerbiá­ból, egy kis faluból, Hódegyházáról való. Azért is örülök ennek a darabnak, mert mi ebben ismerkedtünk meg és szerettünk egymásba. S azokat a dolgokat, amelyekről a darab szól, testközelből is megismerhettem – kezdi Géza és kiemeli, hogy a „párás szemek” az a hatalmas különbség, amikor az anyaországban vagy elszakított területeken játsszák. – Az anyaországban leginkább azt értékelik, hogy ez egy, a tartalmától függetlenül is jó előadás, technikailag, színészileg jól kivitelezett.

– Csak mint emberi sorsokat vizsgálják a színpadon látottakat – kapcsolódik be Bernadett, akinek saját bevallása szerint a délvidéki lelkületéhez a kárpátaljai magyarság áll a legközelebb. – Azonban egy határon túli, akinek a felmenői ezt átélték, s ő is nap mint nap ennek a következményeit lélegzi be, sokkal inkább tud azonosulni, s teljesen mindegy, hogy a Délvidéken, a Felvidéken vagy máshol játsszuk. Ez minden magyart meg tud szólítani!

A távlatokról elárulták, abban bíznak, hogy minden előadásukat elhozhatják, de azt egyelőre nem tudják, hogy mi lesz a következő.

rv