A kárpátaljai magyarság egyik legnagyobb tragédiája volt
Becsapták, deportálták, kínozták, megölték őket…
Hetvenöt évvel ezelőtt, 1944 novemberében vette kezdetét a szovjet hatóságok egyik súlyos háborús bűncselekménye, a katonaköteles korú kárpátaljai magyar és német polgári férfilakosság kényszermunkatáborokba való elhurcolása. Amivel egyrészt kollektív alapon büntették meg az „ellenséges” magyar és német lakosságot, meg akarva törni a gerincüket is, másrészt a háború utáni újjáépítést is részben az ő rabszolgamunkájukkal akarták elvégeztetni. Az elhurcolások és a kényszermunka könyörtelensége miatti elhalálozások pedig olyan sebet ütöttek e nemzeti közösségeken, hogy etnikai tisztogatásról is beszélhetünk.
A szovjet hadsereg IV. Ukrán Frontja 1944. szeptember 27-én kezdte meg átkelését a Tatár-hágón, és október 27-re már el is foglalta Ungvárt, így novemberre már szinte egész Kárpátalját megszállta, bár Csapot, a fontos vasúti csomópontot csak november végére adták fel a német és magyar csapatok. Ám Csapnál még javában tartottak a harcok, amikor a IV. Ukrán Front Katonai Tanácsa november 12-én meghozta végzetes döntését, a 0036. számú határozatot, melyben elrendelték a területen élő, 18–50 év közötti magyar és német férfilakosok összeírását és hadifogoly-gyűjtőhelyekre való irányításukat. Másnap pedig minden nagyobb településen falragaszokat helyeztek ki, A Városparancsnokság 10. számú parancsa címmel, melyben kötelezték a katonaköteles korú férfiakat, hogy november 16-ig jelentkezzenek a kijelölt helyeken, leszögezve, hogy aki a megadott határidőig nem jelentkezik, azt haditörvényszék elé állítják. A falvakban ki is dobolták a parancsot, akár naponta többször is, nem egy helyen hozzátéve, hogy aki nem jelenik meg, annak a családját felkoncolják.
A férfiak tömeges összegyűjtése során a szovjet hatóságok különböző „trükköket” vetettek be. Volt, ahol azzal ámították a megjelent és bejegyzett személyeket, hogy két nap múlva vissza kell jönniük egy igazolásért, mely feljogosítja őket a szovjet hadsereg által „felszabadított” területen való szabad közlekedésre, így abban a hitben tértek vissza a kijelölt helyekre, hogy átvegyék az igazolásukat, ám ott már fegyveres őrök várták, és vették őrizetbe őket. Az összegyűjtést az a tény is megkönnyítette, hogy több település férfijait már a front átvonulása után utak, hidak, Munkácson pedig a repülőtér újjáépítésére vezényelték ki. A leggyakoribb „trükk” viszont az volt, hogy november 18-án egy kis munkára: háromnapi helyreállítási munkálatokra kell jelentkezni három napra való élelemmel. A „kis” munka, vagyis a „málenkij robot” aztán az egész hírhedt deportálás szinonimája lett.
A gyűjtőhelyeken etnikai alapon válogatták szét a férfiakat. A nemzeti hovatartozás megállapítása részben önbevallás útján történt: aki ukránnak, ruszinnak, szlováknak mondta magát, vagy aki el tudta mondani az említett szláv nyelveken a Miatyánkot, azok hatósági igazolást kaptak, és hazamehettek. A magyarokat, illetve a németeket viszont őrizetbe vették, s jellemző, hogy a szovjetek nem minden esetben tartották be a 18–50 éves életkori határokat, hanem 18 évesnél fiatalabb fiúkat, illetve 50 évesnél idősebb férfiakat is elhurcoltak, a legidősebb deportált személy egy 76 (!) éves ember volt. A fogságba vetett férfiakat az ismert Radnóti-verscímnek megfelelő erőltetett menetekben indították útra a magyar honvédség volt kaszárnyája területén kialakított szolyvai gyűjtőtábor felé, mely a Sztarij Szambor központú gyűjtőtábor-rendszer részét képezte. A szovjet őrök kíméletlensége már e gyalogmenetekben megnyilvánult. A foglyoktól elzabrálták a jó minőségű lábbeliket, kabátokat, a településeken való átvonulásuk közben durván megakadályozták, hogy az útszélen álló, az elhurcoltakon segíteni akaró helybeli lakosok élelmiszert, innivalót adjanak a deportáltaknak, akik a hideg novemberi éjszakákat fűtetlen helyiségekben vagy a szabad ég alatt töltötték, így egy részük már meghűlve, betegen érkezett meg Szolyvára. A rabokat kényszermunkára fogták: hidakat kellett javítaniuk, vagy rönköket kellett cipelniük a fakitermelések során. Miközben nagyon gyenge tápértékű kosztot kaptak, hideg helyiségekben szállásolták el őket, a higiéniai viszonyok is borzalmasak voltak, ezért nemsokára vérhas- és flekktífuszjárvány tört ki körükben. Így azok voltak a viszonylag „szerencsésebbek”, akiket még a járványok kitörése előtt útnak indította Sztarij vagy Novij Szambor felé, az első csoportokat mindössze 3-4 napi szolyvai tartózkodás után. December 14-én viszont a járványok miatt karantént rendeltek el, s az ezt követő első csoportot csak január 18-án indították el. A karantén idején viszont a foglyok nem kaptak megfelelő egészségügyi ellátást, így a betegségek, a hideg, az éhség és a megerőltető munka miatt aratott körükben a halál. Ám a december 14. előtt, valamint a január 18. után útnak indulók is tömérdek szenvedést éltek meg. Könnyű őszi ruházatban, átfázva, legyengülten kellett gyalogmenetekben átkelniük a behavazott Kárpátokon, s aki kidőlt a sorból, azt egyszerűen agyonlőtték. Az utolsó menetoszlopok március elején hagyták el Szolyvát, s ezt követően a gyűjtőtábort felszámolták.
A Sztarij és Novij Szamborban elsőkként bevagonírozott transzportok már december első felében, vagy valamivel később érkeztek meg a célállomásra, a Szolyváról utolsókként elindított és a Kárpátokon túli gyűjtőtáborokban hosszabb ideig várakozó utolsó fogolyszállítmányok pedig csak 1945 áprilisában kerültek bevagonírozásra, és a hónap végére értek a lágerekbe. Megjegyzendő: a deportáltakat nem a Gulág-lágerekbe hurcolták. Ezekben köztörvényes bűnözők vagy politikai okokból elítélt személyek raboskodtak. A „málenkij robot” áldozatait a GUPVI-lágerekbe (Glavnoje Upravlenyije Vojennoplennih i Internyirovannih, magyarul: Hadifogoly- és Internáltügyi Főparancsnokság) szállították, melyek éppúgy az NKVD felügyelete és ellenőrzése alatt álltak, mint a Gulág-lágerek. Csak az idők során a két lágertípus emléke összemosódott… Ám már maga a GUPVI-lágerekbe vezető út is a pokol következő bugyra volt a deportáltak számára. A jéghideg marhavagonokban összezsúfolt férfiak számára egy vedret tettek be biológiai szükségleteik elvégzésére, illetve napi egy veder vizet szomjuk oltására. A már addig is leromlott egészségi állapotú, és embertelen körülmények között szállított emberek körében tovább aratott a halál, reggelenként nem egyszer halottat vagy halottakat is ki kellett tenni a vagonokból, akiket még csak el sem temettek tisztességesen, az elvájt holttestek jeltelen sírokban porladtak el a vasutak mentén. A táborokban azután alig fűtött barakkokban helyezték el a foglyokat, alacsony tápértékű ételekkel „táplálták” – pontosabban: éheztették – őket, miközben nehéz fizikai munkákat kellett végezniük. Nem csoda, hogy az éhség, a dermesztő hideg, a kimerítő munka nagyon sok emberrel végzett. Az elhurcoltakat csak 1946-tól kezdték lassan hazaengedni, ám sokuk már itthon halt bele a lágerben szerzett betegségébe. Az áldozatok száma több tízezerre tehető, s haláluk nagyfokú érvágást jelentett a kárpátaljai magyar és német lakosság számára, pláne, ha figyelembe vesszük az áldozatok halála miatt meg nem született gyermekek számát is.
Az első deportálási hullám mellett azonban volt még egy deportálás is a régióban. A IV. Ukrán Front Katonai Tanácsa 1944. december 21-én meghozta a 00520. számú határozatát a Csehszlovákia területén élő (ekkor formailag még Kárpátalja is Csehszlovákiához tartozott) 17 és 45 év közötti munkaképes német férfiak, valamint a 18–30 év közötti munkaképes nők deportálásáról, hogy a Szovjetunió világháború utáni munkaerőigényére hivatkozva, internálják a német lakosság ezen részét, köztük azokat a német férfiakat, akik kimaradtak az első elhurcolási hullámból. Valószínűleg az első deportálás elszenvedőinek magas halálozási aránya miatt parancsba adták, hogy minden internált 200 kg felszereléssel: meleg ruhával, élelmiszerrel, közszükségleti cikkekkel, ágyneművel jelentkezzen a gyűjtőhelyeken. A parancs alól csak azok a 18–30 év közötti német nők kaptak felmentést, akik hét évesnél kisebb gyerek(ek)et neveltek, és nem tudták más személyre bízni gyermeküket/gyermekeiket, illetve azok a rokkantak, betegek, akik orvosi igazolással tudták bizonyítani munkaképtelenségüket. És németnek számított az is, akinek csak az apja volt német. A deportáltakat aztán kényszermunkatáborokba hurcolták, ahol lényegében modern kori rabszolgákként dolgoztatták őket.
Mindent összevetve, a Kárpátalján élő magyar és német polgárok elleni fellépés, elsősorban az első deportálási hullám során elkövetett megannyi atrocitás kimeríti a háborús bűncselekmény fogalmát. Ukrajnának pedig, mint a Szovjetunió egyik jogutódjának legalább erkölcsi rehabilitációban kellene részesítenie az elhurcolt polgári személyeket. Ám erre mindeddig nem került sor.
Lajos Mihály
