Trianonról másképpen

Trianon jegyében fog eltelni a 2020-as esztendő, száz évvel ezelőtt, június negyedikén írták alá másodrendű magyar politikusok a békediktátumot.

Mindezt megelőzte egy tárgyalás január 16-án, amikor minden eldőlt, és amiről az alábbi írás is szól. A szerkesztőség szívesen adna teret olyan írásoknak, amelyekben választ keresünk arra, hogyan jutott a magyarság abba a helyzetbe, hogy még Ausztriát is jutalmazták Magyarország kárára.

2010-ben a trianoni békeszerződés aláírásának napját, június negyedikét a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította a Magyar Országgyűlés. Erre kilencven évet kellett várni. Most már nem maradt más hátra, mint megérteni a lényegét.

Nagyon sok mindent elmondtak eddig a békediktátumról, de a magyarok többsége most sem érti a lényeget – mindig belebonyolódunk az oda vezető útvesztőkbe, ami nem is csoda, hiszen hosszú volt az út Trianonig. Történészek – ízlés szerint – előrébb meg hátrább is teszik a folyamat kiindulópontját. Ebben az írásban nem akarok foglalkozni a Trianonhoz vezető úttal, azzal együtt, hogy meggyőződésem, a történelemtudomány máig adós az okok feltárásával. A politikai meg­győződés vagy nézőpont zavaró tényező még a legnagyobbaknál – mint például Szekfű Gyulánál is – akinek a tudós éleslátását elhomályosította a Habsburg-szimpátia –, a többiekről nem is beszélve.

Visszatérve az aláírást megelőző béketárgyaláshoz, sajnos, meg kell állapítanunk, hogy a magyar delegáció és annak vezetője, Apponyi Albert nem fogta fel, hogy miről szól az összejövetel. Január 16-án 3 órakor a 12 tagú magyar küldöttség megjelent a francia külügyminisztériumban, ahol a főtanács ülésezni szokott. Ott volt mind az öt nagyhatalom képviselője. Apponyi beszédét franciául kezdte, majd megismételte angolul. A beszéd lényege a Magyar Királyság – becenevén Nagy-Magyarország – egysége melletti érvek felsorakoztatása. Egy szó sem hangzott el arról, hogy az ajánlott határok hárommillió magyart szakítanak el a tömbmagyarságtól. Apponyi kérte ugyan a népszavazást, de nem az etnikai elv érvényesítésére, hanem olyan területekre is, ahol a magyarság nyilvánvaló kisebbségben volt.

A magyar küldöttség szereptévesztésben volt: azt hitte, hogy a Magyar Királyságot képviselni hívták oda, nem fogta fel, hogy ez egy hagyatéki tárgyalás, ahol döntenek a megszüntetett Osztrák–Magyar Monarchia és benne a Magyar Királyság ingó és ingatlan vagyonáról, és ahol a felszámoló bizottság csak egyetlen örököst ismer el a magyar részről, mégpedig a magyar nemzetet.

Lloyd George, az angol kormányfő segíteni próbált, és feltette a kérdést: „Mennyi magyar kerül a kijelölt határokon túlra?” Ekkor Apponyi elővett egy etnikai térképet, amelyet Teleki készített, aki tagja volt a delegációnak, és aki előzőleg berajzolta az általa javasolt nemzetiségi viszonyokat követő határokat. A főtanács tagjai, akik addig faarccal, érdektelenül hallgatták Apponyit, a térkép köré álltak és érdeklődéssel tanulmányozták azt, még Clemenceau is felállt és odament. Az angol kormányfő a továbbiakban is próbálta etnikai síkra terelni a tárgyalásokat, de Apponyi mindvégig a Kárpát-medence egységét hangsúlyozta.

Mondanám vagy írnám, hogy a delegáció nem volt felkészülve egy ilyen csonkításra, de a magyar társadalom sem, Budapest utcáin tömegek üvöltözték azokban a napokban a „Nem, nem, soha!” jelszót. Nem akarták tudomásul venni, hogy a döntés már rég megszületett az Osztrák–Magyar Monarchia és benne a Magyar Királyság megszüntetéséről, és arról is, hogy az utódállamok követeléseinek nem tesznek eleget, és nem szabdalják szét a tömbmagyarságot, mivel ebben veszélyt láttak. Ott akkor már csak az volt a kérdés, mennyire faragják körbe a magyarlakta területeket. A magyaroknak megadják a lehetőséget államot alkotni, aztán nevezzék el, ahogy akarják, már csak azért is, hogy az utódállamok ne kényelmesedjenek el az antant iránti hűségben, és kézben legyenek tartva.

Itt most lehetne valamiféle igazságról, méltányosságról, vagy akár igazságtalanságról beszélni, de fölösleges. A nemzetek fölötti tőke – leánykori nevén: pénzvilág – belehajszolta a birodalmakat a népek szempontjából vérlázítóan értelmetlen vérfürdőbe, a mai napig álságosan azt állítva, hogy ez a nemzetek háborúja volt. (Annak idején a kommunizmus, ma a liberalizmus jelenleg is a nemzeteket teszi felelőssé a háborúért, ami álságos hazugság.)

De maradva a mi tragédiánknál: kilencven évig elszakadva a realitásoktól vergődtünk, siránkoztunk a sérelmeinken, mindhiába. A magyar politikában politikai paradigmaváltásnak kellett történnie ahhoz, hogy mögöttünk maradjanak Wass Albert szavai: „Adjátok vissza a hegyeimet!”, és belássuk, hogy Németh Lászlónak volt igaza, mikor azt mondta, Trianon után a nagy gond: nem a póznák voltak, hanem a magyarok; nem az ország, hanem a nép. Itt kellett volna még azt mondani: egyről sem mondok le; itt: ide tartoztok továbbra is. Ezek a mondatok röviddel Trianon után íródtak le, de ki hallgatott akkor az irredenta hangzavarban Németh Lászlóra?

Eltelt azonban kilencven év. Az Orbán-kormány számba vette a megdézsmált örökséget, ami még így is hatalmas érték, mert itt van Európa közepén egy, a nemzetek közössége által elismert állam, aztán 93 ezer négyzetkilométernyi terület, ami a Nagy-Magyarországhoz viszonyítva kevés ugyan, de ha a világ egyik gazdasági nagyhatalmának, Dél-Koreának nézem a területét, akkor másképp ítélem. És itt van a legértékesebb örökség, a magyar kultúra, és benne a megismételhetetlen, csodálatos igazgyöngy, a magyar nyelv.

Ha ezt a realitást elfogadjuk – mert mit tehetünk? –, és tudatosul bennünk, hogy itt nincs más örökös, csak a magyar nemzet, akkor ebből következik, hogy aki a határokon kívül maradt és megőrizte magyarságát, magyar identitását és nyelvét, az jogos örököse a trianoni hagyatéknak, és a magyar állam ki is adja a jussát: a magyar állampolgárságot.

Mi, örökösök becsüljük és tiszteljük a Magyar Királyság emlékét, halálának századik évfordulója után már az sem lesz kegyeletsértés, ha elemezzük életének utolsó szakaszát, és a halál okainak hosszú sorát. Úgy hallom, az évfordulóra egy szép, feliratos síremléket is terveznek Budapestre. Megérdemli, hisz ezer évig szolgálta a magyar nemzetet. A nemzetet, amelyik örököse, tulajdonosa és védője kell, hogy legyen a hagyatéknak. Mert aki magyarok nélküli Magyarországot vizionál, az képzelje el Izraelt zsidók nélkül.

Milován Sándor