Interjú a Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett Varga József színművésszel

2020. november 8., 18:29 , 1031. szám
Varga József

Varga József beregszászi színészt nem kell bemutatnunk a kárpátaljai közönségnek, igaz, az elmúlt években magyarországi színházi tevékenysége miatt itthon keveset láttuk, de tudjuk: a budapesti Nemzeti Színház művészeként is a színház nemes ügyét szolgálja. Nem is akárhogyan, hiszen a legnagyobb magyar teátrum színpadán is számos előadásban játszik, s tevékenységét 2020. október 27-én magas állami kitüntetéssel, Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozatával ismerték el.

A beregszászi nézők előtt leghamarabb talán Csehov Egyfelvonásos komédiáiból jelenik meg a személye. Ebben a darabban immár 23 éve, 1997 óta alakítja megunhatatlanul Grigorij Sztyepanovics Szmirnov hitelező földbirtokost, s ugyanígy emlékezetes figurája Örkény Tótékjának vagy épp a Zoltán újratemetve című előadásnak. 2013 óta pedig a Nemzetiben a többi közt a Rocco és fivérei, az Egri csillagok vagy épp a Körhinta című előadásokban láthatja a közönség.

A beregszászi színészt telefonon értük utol, s kérdeztük arról, hogyan fogadta a magyar államtól kapott kitüntetést.

– Őszintén szólva váratlanul ért, amikor egy hónappal ezelőtt szóltak az illetékes hivataltól, hogy küldjek el adatokat, mert felterjesztettek erre a díjra. Természetesen nagyon örülök neki, megtisztelő, hogy gondoltak rám.

– 2013 óta a Nemzeti Színház művésze, ezzel együtt továbbra is a beregszászi társulat tagja. Hogy látja, ebben a díjban mennyire játszik közre a beregszászi tevékenysége?

– Beregszászban létrehoztuk a színházat, ahová egymás nélkül nem juthattunk volna el. Ez kiemelten fontos része a pályámnak. Nagyon jó érzés látni, hogy az, ami akkor elindult, ma is működik. Ma is ott magasodik a színház, megindító érzés, hogy benne vagyunk mi is, akik nélkül nem jött volna létre ez az egész. Gondolok itt elsősorban Vidnyánszky Attilára: ő velünk, mi vele. Neki rendezőként és nekünk színészként mindig összeforrott a tevékenységünk, legyen szó Beregszászról, a debreceni évekről vagy akár a mostani időszakról.

– Visszatekintve az elmúlt évekre, a Beregszásztól mostanáig vezető útra, hogyan látja színészi pályáját?

– Ez egy gyönyörű dolog.

Nagyon sokáig megfordult ugyan az agyamban, hogy azt csinálom-e én, amit kell, hogy csinálni kell-e ezt egyáltalán. Ott vagyok-e, ahol nekem lennem kell? Főként Debrecenben foglalkoztatott ez a kérdés. Mert míg Beregszászban voltunk, addig egyben volt a csapat, nagyon össze voltunk kovácsolódva, s kinek-kinek ott volt a család is. Ez a fajta kétely nem fordult meg az ember fejében. Talán azért nem, mert más idők voltak, de akkor is dolgoztunk, a munkával voltunk elfoglalva. Ahogy megtörtént a 2006-os fordulat, s átjöttünk jó páran Debrecenbe, akkor nagyot változott a világ. Bizony, átjőve ide, bele kellett tanulnunk a magyarországi viszonyokba, s itt nem a szigorú értelemben vett szakmai részre gondolok. Sokkal inkább arra, hogy másképp viszonyulnak a színházhoz, másképp szocializálódtak, mint mi Beregszászban.

Mi az életünket tettük fel a színházra Beregszászban.

– Azért ez a bizonytalanság biztosan elmúlt már…

– Már nem gyötör. Mikor feljöttünk Budapestre, akkor is azt éreztem, hogy visszamegyek én Debrecenbe. De akkor egyszer csak az jutott eszembe, „Várjál csak, Varga Jóska, van neked itt, Budapesten helyed, miért ne maradnál itt?”

– Van-e olyan szerepe, amely különösen közel áll a szívéhez? Amelynek, úgy érzi, sok köze van akár a mostani díjhoz?

– Mindegyik ilyen. Mindegyiket magammal viszem. Gyakran fel is idézem őket, a szavaikat. A minap épp a Koldusoperából énekeltünk Nellivel (Szűcs Nelli színművész – a szerk.).

– Lát rá esélyt, hogy ismét Beregszászban játsszon új előadásban?

– Alakulhatnak úgy a dolgok, hogy egyszer csak szólnak az embernek, hogy rád gondoltam, szükség van rád, gyere haza játszani. Így volt például a Zoltán újratemetve című előadással. Vidnyánszky Attila hívott minket, s mi mentünk.

Egy olyan házba visszamenni, amelynek a létrehozásában részt vettél, az mindig öröm. Az ember mindig úgy megy, mintha hazatérne. A negyvenedik születésnapomon történt – épp az első Sztalker-fesztivál zajlott –, hogy a kijeviek játszottak Beregszászban, utána ünnepeltünk kicsit. Összeültünk a vendégekkel, s egyben a születésnapomat tartottuk. Szabó Imre kollégámék csináltattak nekem egy nagy, pálinkásüveg forma tortát, s akkor Vidnyánszky Attila azt mondta nekem, hogy bármi történik ebben az életben, ide mindig visszajöhetsz. Mert itt téged visszavárnak. Ehhez képest mekkora fordulatot hozott az élet! Ki gondolta akkor, hogy ide, Magyarországra vezet az utam? Amikor átjöttünk Debrecenbe, akkor is utolsónak emeltem fel a kezem. Valahogy erre sodort az élet…

se