Kárpátaljai magyar fiatalok, avagy megmaradásunk zálogai

Boldogulás szülőföldön (14. rész)

Nehéz döntés az itthon maradás fiatalon? Miért kell, lehet felfedezni szülőföldünket, Kárpátalját? Hogyan lehet egyszerre több munkakört is betölteni? Egyáltalán szükség van arra, hogy itthon több lábon álljunk? E heti írásunkban  Espán Margarétával és Varju Zoltánnal beszélgettünk.

– Meséljetek magatokról!

Rita: Az ugocsai Batáron születtem 29 évvel ezelőtt. Szülőfalumban végeztem el az elemi iskolát, majd Nevetlenfaluban érettségiztem, illetve 2012-ben diplomát szereztem a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán tanító és óvodapedagógia szakon. Ezt követően 4 évig a Kárpátalja hetilap munkatársaként dolgoztam főállásban, később pedig én lettem az Irka gyermeklap főszerkesztője. Ezenkívül dolgoztam még a Kárpátaljai Népfőiskolai Egyesületnél is, amelynek kezdeményezésére egy cikksorozat indult az újságnál. Ennek írása során kárpátaljai magyar településeken igyekeztem megkeresni olyan embereket, akik hagyományőrzéssel foglalkoznak. 2016-tól pedig a Rákóczi-főiskola Pedagógia és Pszichológia Tanszékén dolgozom, főként óvodapedagógusokat tanítok, emellett 2014-től az Ortutay Elemér Görögkatolikus Szakkollégium lányrészlegében vagyok nevelő.

Zoltán: Születésemtől – most 30 éves vagyok – Mezőkaszonyban élek. Ki szeretném emelni, hogy erre igen büszke vagyok. Kaszonyban jártam középiskolába, majd Karács­falván, a Sztojka Sándor Görögkatolikus Líceumban érettségiztem. Ezt követően a Rákóczi-főiskolán kezdtem meg felsőfokú tanulmányaimat történelem és földrajz szakon. A főiskolás éveim alatt aktív közösségszervező életet éltem. Két évig voltam a Hallgatói Önkormányzat (HÖK) elnöke, a Magyar Ifjúsági Konferencia (MIK) kárpátaljai régiójának vezetője, illetve szintén két éven át tevékenykedtem a Görögkatolikus Ifjúsági Szervezet alelnökeként. 2012-től öt éven keresztül a Sztojka-líceum kollégiumának az igazgatója voltam, illetve 8 évig – ugyanitt – osztályfőnökként és nevelőtanárként is dolgoztam. Öt éve indítottam el a Kárpátalja Tours nevű kisvállalkozásomat, melynek keretén belül honismereti vezetéssel és túraszervezéssel foglalkozom. Idén augusztustól a beregszászi Ortutay Elemér Görögkatolikus Központ munkatársaként tevékenykedem. Mindemellett alapító tagja és alelnöke vagyok a Kárpátaljai Hazajáró Honismereti és Turista Egyletnek. Hobbim a hegymászás, az utazás és a fényképezés.

– Mi volt a legfőbb ok – felsorolhattok többet is –, hogy itthon, Kárpátalján maradtatok, itt helyezkedtetek el?

Rita: Amikor a főiskolai tanulmányaim végéhez közeledtem, akkor megfogalmazódott bennem, hogy talán ki kellene költöznöm Magyarországra – igazság szerint annál tovább sosem vágytam, nem tudnám elképzelni az életemet egy olyan helyen, ahol nem magyarul beszélnek az emberek –, viszont akkor már kialakult egy baráti köröm Beregszászban, amely nagyon fontossá vált a számomra, továbbá a család is ugyanilyen jelentőséggel hatott az itthon maradásomra.

Zoltán: Ez egy nehéz döntés volt. Nem élek álomvilágban, tisztában voltam azzal, ha maradok, mit vállalok. Ugyanakkor kiváló alapot kaptam a családomtól, valamint alma materemtől, a Sztojka-líceumtól az életbe induláshoz… Megismertem és megszerettem Kárpátalját. Közösségek tagja lettem, és lassan kialakult egy egzisztenciális biztonság. Minden ide kötött és köt a mai napig. Hinni akarom azt – bár néha igen nehéz –, hogy feladatom van itthon, és nem véletlenül születtem ide.

– Milyen volt a kezdet kezdete?

Rita: Már 8 éve dolgozom, legalább két munkahelyen. Azt tanultam meg otthon még gyerekkoromban: fontos, hogy az ember több lábon álljon, hogyha boldogulni akar. Éppen ezért számomra nem volt szokatlan az a jelenség, hogy egyszerre két munkakörben is kell tevékenykednem. Nyilván nem lehet mindkettőt teljes állásban végezni, de azért lehetőségeimhez mérten mindig mindent megteszek.

Zoltán: Karácsfalván azt tanultuk, hogy ne féljünk az élet kihívásaitól. Higgyünk és tartsunk ki abban, amit tanultunk, amiről meggyőződtünk. Ha az embernek megvannak a gyökerei, könnyebben veszi az akadályokat. Kíváncsisággal tettem meg az első lépéseket a nagybetűs életben, és visszatekintve sokkal több szépet és jót kaptam, mint amit el tudtam volna képzelni.

– Milyenek az eddigi tapasztalatok? Mik jellemzik leginkább a munkáitokat?

Rita: Én mindegyik munkakörömre úgy tekintek, hogy abból tapasztalatot merítettem. A „GENIUS” Jótékonysági Alapítvány tehetséggondozó programjában tartottam órákat. Úgy érzem, hogy pedagógiai szempontból nagyon sokat tanultam ott, illetve a Kárpátalja hetilap munkatársaként rengeteg embert sikerült megismernem, s ott tanultam meg, hogy tulajdonképpen mi is az az újságírás. Az Irkánál pedig a szerkesztési feladatokat tanultam meg. Bármilyen behatások is érik az embert, abból valamilyen tapasztalatot és tanulságot okvetlenül le tud szűrni.

A főiskolai munkámat is nagyon szeretem, mert a legtöbb diáktól nem sokkal vagyok idősebb, ezért egyfajta közvetlenebb kapcsolatot is ki tudok alakítani velük, ami egyébként számomra nagyon fontos. A kollégium esetében pedig ugyanez a helyzet, hiszen a kollégistáink a főiskola hallgatói, így nagyon jóleső érzés azt látni, hogy egy elsőéves hallgató bekerül hozzánk, a kollégiumba, és megtapasztaljuk azt a változást, amely a tanulmányai elvégzéséig történik vele – ez nagyon áldásos és motiváló tud lenni. Sokat tanulok belőle, illetve sok olyan dolog van, melyek új megvilágításba kerülnek a kolisok által. Úgy érzem, emberileg a kollégiumban fejlődtem és tanultam a legtöbbet. Emellett a főiskolai görögkatolikus lelkészség konferenciákat, kiállításokat, egyéb programokat is szokott szervezni, így azokban is igyekszem szerepet vállalni. Természetesen nem állítom, hogy az ember minden egyes feladatkörben 100%-ban tud teljesíteni, ezért én úgy vagyok ezzel, hogy megtiszteltetésnek veszem, ha valaki bármilyen munkakörrel, feladattal megbíz engem. Én ezt a bizalmat nyilvánvalóan akkor tudom meghálálni vagy viszonozni, ha a rám bízott feladatot lehetőségeimhez mérten megcsinálom

Zoltán: Aki személyesen ismer, az tudja rólam, hogy nehéz, makacs természetem van. Ugyanakkor Isten megadta számomra azt a kegyelmet, hogy a munkám során azok a feladatok, amelyeket ellátok, egyben a hobbimat is jelentik. Ezért tudok lelkesedéssel megállni a Vereckei-hágón századjára is. A felismerés pedig, hogy mennyire sok érték vesz bennünket körül, magabiztossá és kiegyensúlyozottá tesz. Ezt igyekszem közvetíteni a pedagógus-pályafutásom során is.

– Hogyan lehetne itthon tartani a fiatalokat? Milyen új ötletekre volna szükség?

Rita: A biztos anyagi háttér mindenképpen fontos lenne, de sok esetben azt látom, hogy nem csak a pénz az, ami miatt a fiatalok elmennek, mert a közösségi médiában megosztott fotók alapján tapasztalható az, hogy komplett baráti társaságok gyűlnek össze külföldön. Kiszámíthatóságra és biztos szociális környezetre volna itthon szükség, de a közösség sem elhanyagolható szempont.

Zoltán: Szeretni csak azt lehet, amit megismerünk. Én nem tartom rossz dolognak azt, hogy ha egy fiatal elmegy Európába, tengerentúlra tudást szerezni, tapasztalatot gyűjteni, tőkét felhalmozni. Abban viszont biztos vagyok, hogy ha valaki tudja, mit hagyott a háta mögött, mi várja otthon, visszahúzza a szíve. Ezt a megélt tapasztalatot alkalmasnak találom arra, hogy jobban elgondolkodjanak a fiatalok a kiköltözésről. Az élet rövid, így hiszem, hogy mindenkinek rendeltetése van. Ha valaki itthonról elmegy, hiányozni fog. Nehéz döntés, hogy a folyamatos bizonytalanságot válassza valaki a kiszámíthatóság helyett, de nem kétséges, hogy aki Kárpátaljáról származik, csak itthon van igazán otthon.

– Mit ajánlanátok a fiataloknak? Hogyan boldoguljanak itthon, milyen megoldásokat keressenek, milyen irányba mozduljanak el? Mit tegyenek és mit ne?

Rita: Az a fontos az ember életében, hogy meglássa azokat a lehetőségeket, amelyek kínálkoznak, illetve ne féljen ezekkel élni. Ezenkívül tudatosan is keresni kell a fejlődés lehetőségét, valamint odafigyelni arra, ha bekerül egy munkahelyre vagy bármilyen közösségbe, akkor annak a hasznos oldalát igyekezzen meglátni.

Zoltán: A diákjaimnak azt szoktam tanácsolni: fedezzék fel magukban azt a tehetséget, amiben a legjobbak, és keressék meg az érvényesülés útját. Ne hamarkodják el a döntéseiket, és kérjenek tanácsot a barátaiktól. Ne hanyagolják el az emberi kapcsolataikat, mert sok esetben ez többet jelent az anyagiaknál. Mindig törekedjenek arra, hogy több lábon álljanak. Kiránduljanak többet Kárpátalján, ismerjék meg, mi az, ami a mi kincsünk. Kárpátalja a kárpátaljaiaké. Vegyük birtokba!

Amíg nem lesz az országban béke és kiszámíthatóság a bizonytalanság helyett, minden egyéb intézkedés csak félsiker. Ennek ellenére nem vagyok pesszimista. Azt viszont Magyarország Kormányának köszönhetően kijelenthetjük, hogy nem vagyunk egyedül! Nem bagatellizálom el a meglévő problémáinkat, de problémák mindig lesznek. Éljünk a jelenben, és tegyük meg azt, ami tőlünk telik!

Zoltán szerint Kárpátalján úgy lehet sikeres egy fiatal, ha vannak fenntartható vágyai és álmai. „Számomra akkor sikeres valaki – folytatja –, ha elégedett az életével. Persze ez nem azt jelenti, hogy ne lennének céljai. De valóban boldogabb vagyok egy méregdrága mobiltelefontól, amiért heteket dolgozok külföldön, hogy majd azon kommunikáljak a családommal, barátaimmal? Nem szabad elveszteni a lényeget. Nem a tárgyaktól és a külsőségektől leszünk boldogok, hanem az emberi kapcsolatainktól. A pillanatnyi öröm épp olyan gyorsan elillan, mint az idő.”

A 30 éves pedagógus azt is tudtunkra adta, hogy Ukrajnával kapcsolatban nincsenek illúziói, és már elvárásokat sem támaszt, mert nem számít érdemi változásra az elmúlt 30 év tükrében...

A jövővel kapcsolatban Zoltán még hozzátette: „Az Ortutay-központban szeretnék részese lenni a szellemi építkezésnek. Bízom benne, hogy ha a járvány véget ér, ismét beindul a Kárpát-medencei vérkeringés a turizmusban. Remélem, a kárpátaljai hazajárók közösségével legalább olyan aktív hegymászó életet tudunk fenntartani, mint amilyen az idei évünk volt. Ha Isten segít, itthon szeretnék maradni, családot alapítani, és egy átlagos kárpátaljai magyar ember életét élni.”

Dankai Péter