Kárpátaljai magyar fiatalok, avagy megmaradásunk zálogai

Boldogulás szülőföldön (16. rész)

2020. december 13., 13:07 , 1036. szám

Mit jelent egy kárpátaljai magyar fiatal számára a szakmája iránti elhivatottság? Kell-e ösztönöznünk, biztatnunk fiataljainkat, hogy itthon, Kárpátalján maradjanak? Mikor mondhatja magát valaki itthon sikeresnek, boldognak, elégedettnek? Cikksorozatunk e heti részében egy matematika-tanárnő, illetve egy református lelkész véleményét kértük ki a témában.

– Meséljetek magatokról!

– Balázs Antal vagyok, de mindenki Tóninak szólít már gyerekkorom óta. Dercenben születtem, 30 éves vagyok. Van egy gyönyörű feleségem, már lassan másfél éve vagyunk házasok. 2016 óta református lelkészként szolgálok Beregardóban, Makkosjánosiban, valamint Kijevben is.

– Dávid Alexandra vagyok, 27 éves, Zápszonyban születtem. A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola matematika, valamint a Lembergi Nemzeti Egyetem menedzsment szakán szereztem diplomát, emellett szert tettem manikűrősi végzettségre is. Jelenleg a Rákóczi-főiskola Szakgimnáziumában, illetve az Egán Ede Szakképzési Centrum Nagydobronyi Szakképzési Központjában dolgozom pedagógusként.

– Mi volt a legfőbb ok – felsorolhattok többet is –, hogy itthon, Kárpátalján maradtatok, itt helyezkedtetek el?

Alexandra: Kárpátalja az otthonom, ide köt minden, a család, a barátok, és itt találtam meg a hivatásom. Én itt érzem jól magam, hiszen gyönyörű helyen élünk.

Soha nem vágytam külföldre. Sajnos, sokan költöznek el a jobb megélhetés reményében, ezért is tartom fontosnak azt, hogy mi, akik ragaszkodunk gyökereinkhez, ápoljuk őseink örökségét, maradjunk meg szülőföldünkön, Kárpátalján.

Tóni: Számomra igazából ez soha nem volt kérdés. Szeretem Kárpátalját, itt vannak a rokonaim, és tudatosan ápoltam több barátságot is, míg Debrecenben és Kolozsvárott tanultam. Így nem szakadtak meg azok a szálak, amelyek ide kötöttek engem. Emellett szoros kapocs fűzött még a Kárpátaljai Református Ifjúsági Szervezethez (KRISZ), ahol közel kerültem Istenhez, majd évekig szolgáltam a fiatalok között. Itt is jó barátságok alakultak ki.

A lelkészi hivatás nem egy karrierépítés, nem is ez a célja, viszont meg kell jegyeznem, hogy Magyarországon vagy még nyugatabbra a lelkészek fizetésében is komoly eltérés van Kárpátaljához képest. Így, ha az anyagi oldalát nézzük az itthon maradásnak, egy lelkésznek is komoly döntést kell hoznia. Úgy látom, aki Kárpátalján marad, és itt tervez jövőt, az elsősorban nem anyagi motiváltságból teszi. Egy kis ideig Budapesten is éltem, 4 évet Debrecenben, 1 évet pedig Kolozsváron, de mindig Kárpátalját tartottam az igazi otthonomnak.

– Milyen volt a kezdet kezdete?

Alexandra: Minden kezdet nehéz. Az elején szerintem mindenkiben ott van a folyamatos frusztráció, a bizonytalanság saját eredményességét illetően.

Egy új környezetben az ember mindig bizonyítani akar, minél többet szeretne kihozni magából. Így voltam ezzel én is: voltak nehezebb időszakok, de mára már belerázódtam.

Tóni: Nekem talán annyiból volt könnyebb a helyzetem, hogy lelkészhiány van Kárpátalján, így biztos voltam benne, hogy lesz munkám. Bár pont a lelkészhiányból adódóan voltak kavarodások és kellemetlenségek. Szinte az utolsó pillanatban változtatták meg a szolgálati helyemet, és így kerültem Beregardóba és Jánosiba. Kijevben pedig missziós lelkész vagyok, ami azt jelenti, hogy egyházi és magyar ünnepeken utazok fel, és tartunk istentiszteleteket.

A gyakorlatban teljesen más minden, mint ahogyan tanultuk. És bár hiszem és vallom, hogy a lelkészi szolgálat az egyik legszebb és legfontosabb hivatás, de tény, hogy az emberekkel dolgozni, számukra irányt mutatni az egyik legnehezebb feladat. Ugyan senki sem szereti, ha beleszólnak az életébe, de a mi szolgálatunkhoz ez hozzátartozik.

– Milyenek az eddigi tapasztalatok? Mik jellemzik leginkább a munkáitokat?

Alexandra: Amikor elkezdtem a tanári pályát, mindig az járt a fejemben, vajon mikor fogom azt érezni, hogy jó, amit csinálok, hogy sikeresnek mondhatom magam. Matematika szakosként tudom, hogy a tanított tárgy nem a diákok kedvence, sőt, legtöbb esetben tantárgy alapján kedvelik a tanárt is, ezért úgy éreztem, hogy hivatásom igazi visszaigazolása mindenképp az lesz majd, ha a tanítványaimnak meghatározó példaképe leszek, és akkor nem volt hiábavaló az addigi munkám. Hálás vagyok érte, hogy ez a gyümölcs igazán korán beérett.

Tapasztalatom szerint hittel, motiváltsággal, szakmai lelkesedéssel, elhivatottsággal kell lennünk a munkánk iránt, és szeretettel kell bánnunk a diákokkal.

Tóni: Vehemens, erős természetű személyiség vagyok határozott elképzelésekkel, meglátással és nagy ambíciókkal. Így is kezdtem neki a szolgálatomnak, de rá kellett jönnöm, hogy egy közösségnek együtt kell haladni. Nehéz volt türelmet tanulnom, mert szeretem, ha jól működnek a dolgok, amelyekbe az energiámat és az időmet fektetem, de sokat tanultam a „farkasfalka” példájából. Ott ugyanis vonuláskor az idősebb, gyengébb példányok mennek elöl, és ők szabják meg a haladás ritmusát. Úgy látom, mára sokkal türelmesebb, kiegyensúlyozottabb és empatikusabb vagyok, mint 4 éve, de még mindig sokat kell tanulnom.

– Hogyan lehetne itthon tartani a fiatalokat? Milyen új ötletekre lenne szükség?

Alexandra: Ahhoz, hogy a fiatalok ne akarjanak külföldre költözni, elsősorban a munkaerőpiac fejlesztésére lenne szükség országos szinten. Ha egy fiatal itthon akar maradni, akkor számolnia kell az esetleges kudarcokkal. Ezenkívül óriási kitartásra, valamint erős hitre van szükség.

Tóni: Ma nagy kísértés a pénz és a jó életszínvonal. A kárpátaljaiak Magyarországra, Budapestre vágynak, a magyarországiak Svájc, Anglia és Németország felé kacsintgatnak. Úgy látom, az itthon maradás kulcsa a megelégedésben van. Tudok-e egy kicsit kevesebbel is elégedett életet élni? A boldogságomat a pénz, a tárgyak és a megtakarítások határozzák meg, vagy a családom közelsége, gyerekkori barátságok, hogy kik szeretnek és kiket szerethetek, illetve hogy milyen ember vagyok? És hadd ne hagyjam ki, hogy hol ismertem meg Istent! Aki elköltözik, ezeknek a nagy részét maga mögött hagyja, sajnos. Úgy látom, aki itthon marad és igyekszik, tud pénzt keresni. Nem éhezik, és ha lassabban is, de tud előre haladni. Az értékrendünk és a boldogságunk forrása határozza meg, hogy milyen döntéseket hozunk.

– Milyen módon lehet Kárpátalján sikeres egy fiatal? Mit gondoltok erről?

Alexandra: Véleményem szerint a sikeres ember nem egy „embertípus”, aki annak született, hanem az, aki sikeressé teszi magát. Pontosabban egy fiatal akkor lehet sikeres, ha van célja, ha tudja, mit akar, és azért tesz nap mint nap. Én sikeresnek tartom magam, hiszen már szinte minden gyerekkori álmomat megvalósítottam. Lehet, hogy közhelynek hangzik, de a saját lehetőségeimhez mérten látom, honnan indultam, hol tartok, mit értem el és hová tartok. Itthon, Kárpátalján is lehet valaki sikeres, talán tovább tart, mint más helyen, talán nehezebb is, de ha hiszel magadban és kitartasz, akkor sikerülni fog.

Tóni: Lelkész vagyok. A Biblia soha nem volt a siker tankönyve. Legalábbis nem a földi sikereké. A Biblia szeretetre, alázatra, becsületes munkára és önzetlenségre tanít. Ma sokan úgy gondolják, ezekkel nem lehet sikeresnek lenni. Én azt gondolom, akkor sikeres egy ember, ha tud örülni az életnek, a napsütésnek, Isten szeretetének. Sikeres továbbá, ha tud jókat nevetni, finomakat enni, a barátokkal és a családdal időt tölteni. Ha tud békésen aludni, ha van, aki szeresse, és ő is tud szeretni. Nem akarok álszent lenni, én sem vagyok független a pénztől, én is gyűjtök, és igyekszem biztos alapot teremteni. Azonban van több ismerősöm, aki nálam sokkal „gazdagabb”, még sincs egy szabadnapja sem a héten, folyton idegeskedik, görcsösen ragaszkodik a vagyonhoz. Én szeretnék békés, boldog életet élni, amelyben a pénz csupán egy eszköz, és nem több. Ha ez sikerül, úgy vélem, sikeres életet éltem.

– Hogyan látjátok: milyen változások kellenének az országban, hogy hatékonyabbá, inspirálóbbá váljon Kárpátalja, annak munkaerőpiaca a fiatalok számára?

Alexandra: Elsősorban hatékonyabban kellene oktatni az ukrán nyelvet a magyar iskolákban – persze nem a magyar nyelv rovására –, természetesen ehhez az egész oktatási rendszert át kellene dolgozni. Több lehetőséget kellene kínálni a fiataloknak, s akkor nem kényszerülnének arra, hogy például nyáron más országba menjenek diákmunkára.

Tóni: Úgy gondolom, az ember biztonságérzetre vágyik. Arra például, hogy tudjak bátran tervezni, ha beteg vagyok, tudjam, hogy ellátnak, és nem félrekezelnek. Ha lenne stabil anyagi, egészségügyi és jogbiztonság, már az is nagy eredmény lenne. Itt szeretném megjegyezni, hogy a kárpátaljai magyaroknak jobban össze kellene fogniuk. A magyar ember a pénzét vihetné magyar vállalkozókhoz és eladókhoz. Sokat tanulhatnánk ezen a téren a székelyektől.

– Hogyan élitek meg kárpátaljai magyar fiatalként az itthoni mindennapokat akár a munkátokban, akár a munkátokon kívüli életetekben? Hogy néz ki egy napotok vagy hetetek?

Alexandra: Mindennap korán kelek, s későn fekszem. Hétfőtől péntekig óráim vannak, így nem sok idő marad magamra és a családomra, viszont szeretem a munkámat, szeretek pörögni, ez nem teher számomra. Ha akad szabadidőm, akkor elmegyek edzeni vagy csak futni, valamint szeretek olvasni.

Tóni: Szeretek itthon lenni. Szeretek kirándulni, néha túrázni a Kárpátokban. Szeretek finom, magyar ételeket enni baráti társaságban. Szeretem a kárpátaljai magyar emberek gondolkodását, életigenlését. Szeretem a munkámat is, főleg, amikor látom az eredményét. Legfőbb hobbim a foci. A hétfő esti foci egy „szent” (elkülönített) idő az életemben. Emellett, ha időm engedi, barkácsolni szoktam.

– Mit ajánlanátok más fiataloknak? Hogyan boldoguljanak itthon, milyen megoldásokat keressenek, milyen irányba mozduljanak el? Mit tegyenek és mit ne?

Alexandra: Pedagógusként látom, hogy a legtöbb diák nem tudja, mit kezdjen a jövőjével. Sokan már továbbtanulni sem akarnak. Sajnos, a legtöbben úgy gondolják, hogy jó lesz nekem külföldön egy gyárban, ahol „milliókat” keresek majd. Próbálok példaként előttük állni, hogy bebizonyítsam, meg lehet itthon is élni, igaz, hogy több lábon, de lehetséges, ha nem adjuk fel. Azt tanácsolom, hogy éljenek a felkínálkozó lehetőséggel, és legyenek kitartóak. Én mindig azt mondogatom magamnak, ha másnak sikerül, nekem miért ne sikerülne? Csak elhatározás kérdése, hiszen ha van cél, oda út is vezet.

Tóni: Ne higgyenek a reklámoknak, ne máshoz hasonlítsák magukat, fedezzék fel az élet igazi értékeit, és gondoljanak arra is, hogy az élet gyorsan elrepül! És ne hagyják ki Istent az életükből!

– Milyen terveitek vannak a jövőre nézve?

Alexandra: Továbbra is szeretnék a tanári pályán maradni. Fejleszteni magam szakmailag, és ösztönözni a diákjaimat, hogy érdemes itthon maradni. A jelenlegi életemmel is teljesen elégedett vagyok, viszont vannak még terveim a jövőre nézve, de azokról most még nem szeretnék beszélni.

Tóni: Szeretnék eredményes lenni a szolgálatomban, szeretnék boldog családot és gyermekeket. Szeretnék fejlődni a személyisé­gemben, és szeretném meglátni Kárpátalja és Ukrajna szebb jövőjét!

Dankai Péter