Mi lehetett a betlehemi csillag?

Üstökös? Nóva? Szupernóva? Bolygóegyüttállás?

„Amikor pedig megszületik vala Jézus a júdeai Betlehemben, Heródes király idejében, ímé napkeletről bölcsek jövének Jeruzsálembe, ezt mondván: Hol van a zsidók királya, aki megszületett? Mert láttuk az Ő csillagát napkeleten, és azért jövénk, hogy tisztességet tegyünk néki” – olvashatjuk Máté evangéliumában. De mi is lehetett a betlehemi csillag, amit – az igerészből kiviláglik – nem is vettek észre Jeruzsálem lakosai, sem a főpapok, sem az írástudók, sem maga Heródes? És miként értelmezhetjük azt az igeszakaszt, mely szerint a csillag Betlehembe vezette a bölcseket, majd megállt Jézus megszületésének a helye fölött?

Először is tisztázzuk, kik lehettek a napkeleti bölcsek. Az evangélium eredeti görög szövegében Máté magoinak, vagyis mágusoknak nevezi őket, így valószínűleg a csillagtudományban is járatos perzsa mágusok voltak, de babiloni csillagászok/csillagjósok is lehettek. Itt meg kell jegyeznünk, hogy az ókorban, a középkorban, sőt a kora újkorban sem különült még el egymástól a csillagászat (asztronómia) és a csillagjóslás (asztrológia). De bárkik is voltak a bölcsek – akiket csak egy későbbi keresztény hagyomány változtatott három királlyá –, milyen csillagászati jelenséget fedeztek fel, ami miatt útnak indultak a Szentföld felé? A Kr. u. 185-től 254-ig élt egyiptomi teológus, Órigenész Adamantiosz úgy vélte, egy üstökös vezette őket Jeruzsálembe, majd Betlehembe. Tény, hogy Kr. e. 5-ben kínai csillagászok egy üstökös feltűnését jegyezték le a Bak csillagképben, az északi égbolt déli részén, amit a Szentföldön is láthattak, Kr. e. 6-ban pedig a Halley-üstökös volt megfigyelhető 70 napig a közel-keleti térségben. Csakhogy az üstökösöket az ókorban, a középkorban, de még az újkor elején is háborúk, járványok vagy más veszedelmek baljós előhírnökeinek vélték (ezért is különös Adamantiosz feltételezése). Egy üstökös felbukkanását semmiképp sem tekinthették örömteli eseménynek, egy új király, sőt a Messiás megszületése előhírnökének. Más elméletek szerint nóvát, vagyis speciális kettős csillagrendszerekben bekövetkező, ám egyik csillag megsemmisülését sem magával hozó robbanást láthattak, vagy éppen szupernóvát, azaz egy csillag felrobbanását figyelhették meg a napkeleti bölcsek. Kínai csillagtudósok fel is jegyeztek egy nóvát Kr. e. 4-ben, illetve egy szupernóvát Kr. e. 5-ben. Ám a közeli nóvák és szupernóvák nagyon fényesek, úgyhogy ilyen jelenségeket Jeruzsálemben is könnyen észrevettek volna. A Kr. e. 4-ben felfedezett nóva viszont túl halvány volt ahhoz, hogy a perzsa vagy babiloni csillagtudósok egy jelentős esemény bekövetkezését olvassák ki belőle. Ráadásul sem nóvák, sem szupernóvák nem haladnak, majd állnak meg az égen, illetve az üstökösök sem szoktak megállni égi útjukon.

A betlehemi csillag magyarázatához az 1571-től 1630-ig élt kiváló német csillagász, matematikus, Johannes Kepler juttatta közelebb a tudományt. Úgy vélte, hogy a betlehemi csillag a Jupiter és a Szaturnusz együttállásának és egy szupernóva feltűnésének a kombinációja volt. Az említett együttállást 1603-ban a Skorpió csillagképben észlelte, majd nemsokára egy szupernóvát is felfedezett az égbolt ugyanazon részén, s mivel még nem tudhatta, mi is a szupernóva, úgy vélte, az utóbbit a bolygóegyüttállás idézte elő. Ezek alapján pedig felvetette, hogy a betlehemi csillag is egy szupernóva lehetett, amit a Jupiter és a Szaturnusz együttállása váltott ki. Ugyan a szupernóvát illetően tévedett, ám a bolygóegyüttállás esetében igaza volt. Itt kell visszatérnünk Máté evangéliumához. Teres Ágoston magyar jezsuita fizikus, matematikus, kozmológus, a Vatikáni Csillagvizsgáló társasztronómusa rámutatott, hogy téves fordítással állunk szemben. A „Mert láttuk az Ő csillagát napkeleten, és azért jövénk, hogy tisztességet tegyünk neki” mondat az eredeti görög szövegben így hangzik: „Eidomen gár autú tón astéra en té anatolé kaí élthomen proskünésai autó.” Ebben a szövegösszefüggésben viszont az „astér” nemcsak egyetlen csillagot, hanem egy meghatározott csillagállást vagy konstellációt is jelent. A konstelláció pedig a csillagászatban csillagok vagy általában égitestek egymáshoz viszonyított helyzetét, keringő égitestek által felvett speciális alakzatot, míg az asztrológiában egyes égitesteknek egy csillagképben való látszólagos csoportosulását jelenti. Máté evangélista tehát – mint tudjuk, az ókorban az asztronómia és az asztrológia még nem vált el egymástól – azt írta: „láttuk az ő csillagállását” vagy „láttuk az ő konstellációját”. Csakhogy a későbbi bibliafordítók, akik Mátéval ellentétben nem mozogtak otthonosan a csillagtudományban, nem fordították le pontosan a szöveget.

Egy ókori babiloni ékírásos szövegben pedig olvashatunk is arról, miszerint babiloni csillagtudósok kiszámítottak egy több mint 800 évenként bekövetkező ritka együttállást: a Jupiter és a Szaturnusz egymás után háromszor bekövetkező konstellációját a Halak csillagképben. Megjegyzendő viszont, hogy a két óriásbolygó nem állt szorosan egymás mellett, így nem volt feltűnő égi jelenség, ezért nem vették észre Jeruzsálemben sem, csak jelenkori képeken szerepel tündöklő égi jelenségként. De visszatérve az említett ékírásos táblához: egy korábbi együttállásra Kr. e. 861 végétől 860 közepéig került sor, míg a következőre csak Kr. e. 7-ben. A napkeleti bölcsek így  érthetően nagy jelentőséget tulajdonítottak a rendkívüli konstellációnak, s minden bizonnyal előre várták, mikor következik be. Kr. e. 7-ben aztán az első együtt­állásra június elején, a másodikra szeptember végén, a harmadikra pedig december elején került sor. S mit jelentett ez a konstelláció az asztrológia nyelvén? Nos, az ókorban a Jupiter a királyok, míg a Szaturnusz a zsidók szombatnapjának és magának a zsidóságnak a csillaga volt, a Halak csillagképet pedig a Jupiter saját csillagházának tekintették. Emellett a Halak Palesztina, valamint a Messiás csillagképeként is szerepelt, és a születéssel is kapcsolatba hozták. A napkeleti bölcsek tehát Kr. e. 7-ben mindezek fényében biztosak voltak abban, hogy megszületett a zsidók királya, aki megszabadítja népét a római uralom alól. Ezért indultak hát el tevekaravánjukon, valószínűleg a perzselő nyári hőség után, hogy tisztességet tegyenek a zsidók megszületett uralkodójának. S miként értelmezhetjük azt a megállapítást, miszerint a betlehemi csillag Betlehembe vezette a bölcseket, majd ott megállt? Nos, a bolygóegyüttállásokkor a bolygók a Földről nézve elmozdulnak a csillagképekben a csillagok háttere előtt, látszólag nyugatra haladnak, majd megállnak, azután kelet felé indulnak. Így vezethette hát a betlehemi csillag is, pontosabban a Jupiter és a Szaturnusz együttállása a csillagtudósokat Betlehem felé, s így állhatott meg a jászolbölcső felett.

Egy kérdés azonban még tisztázásra vár: miért szerepelnek itt Krisztus születése előtti dátumok? Valószínűleg azért, mert a Kr. u. 470-ben született és 550-ben elhunyt jogász, kronológus (időszámítással foglalkozó) szerzetes, Diony­sius Exiguus hibásan számolta ki Jézus születésének a dátumát. Josephus Flavius zsidó történetíró leírásából kikövetkeztethetjük, hogy Heródes Kr. e. 4-ben halt meg. Történelmi forrásból pedig ismeretes, miszerint Augustus császár Kr. e. 8-ban adta ki rendeletét a birodalmi népszámlálásról. Ha Galilea és Júdea távoli pontjai is voltak az impériumnak, akkor is legkésőbb Kr. e. 7-ben ott is végrehajtották azt. Tehát Jézus hét évvel korábban született, mint ahogy Exiguus kiszámította. Ám mivel lehetetlen átírni a tengernyi dátumot, így mi sem a 2027-es, hanem a 2020. évtől veszünk hamarosan búcsút.

Lajos Mihály