Arról a műfordítói estről

Pontosan tudom, mikor volt az a pillanat, amikor először jutott eszembe az az ötlet, hogy majd műfordító leszek magyar nyelvről angolra.

Még nem is töltöttem egy hetet Magyarországon – szerda volt, az előző szerdán érkeztünk meg Budapestre, de a hét elején Pozsonyban töltöttünk pár napot –, és ott találtam magamat az Ady Emlékmúzeumban, amit a költő utolsó lakásából alakítottak ki. Kállay Géza látogatott meg minket ott. Kállay az akkori, ha jól emlékszem, az ELTE irodalmi tanszékének a vezetője, kiváló anglisztikus, műfordító, és maga is író volt. Gyönyörűen beszélt angolul régi, majdnem főnemesi angol akcentussal, és olyan ismeretei voltak az angol nyelvről, hogy ami átjött a beszédén, én egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy nálam, anyanyelvűként, megvannak-e ezek egyáltalán.

A tapasztalt professzor úr bemutatta Adyt. A zseni olyan nagy, hogy nehéz volt elképzelni, hogy soha nem hallottunk diákkoromban erről a magyar költőről. Arról mesélt Kállay Géza, hogyan élt, mit csinált Ady Endre a magyar költészetben, mik voltak a hibái, milyen tragikus véget ért. El voltunk ragadtatva a hallottaktól. Felolvasta Ady egyik versét, A fekete zongora címűt angol fordításban, és hiába nem értelmeztük a jelentését, mégis minden ütős szót és képet megértettünk. Valaki megkérdezte közülünk, hogy fel tudja-e az eredetit olvasni. Fejből adta elő, így hallottam magyar verset addigi életemben először. El voltam varázsolva onnantól kezdve. Egész délután követtem a professzor urat, amíg eljött velünk kávézni. Magamba akartam szívni ezt az irodalmat, ezt a tevékenységet.

Magam fordítást mindig csináltam: általában nem egy nyelvről egy másikra, hanem a barátaim vagy ismerőseim fejéből való, pontosan megfogalmazott angol szavakkal kapcsolatban. Műfordítónak lenni a magyar nyelvről számomra a legeslegjobb játékom: egyszerre beleásni magamat egy végtelenül érdekes irodalomba, és bemutatni azt, amit találok, az én drága anyanyelvemen. De mégis, valamiért lassú vagyok rendesen nekiállni a feladatnak.

Csak tavaly kezdtem barátkozni más fordítókkal. Közülük Owen Good és Sipos Tímea megszervezett egy műfordítói estét, amelyen ők és egy vendégfordító – Nagy Ildikó Noémi – olvastak fel a műveikből. Nagyon jó érzés volt ott ülnöm, meghallgatnom ennek a gyönyörű tevékenységnek a gyümölcseit. Otthon éreztem magam a közönség soraiban, mintha nagyon régóta ehhez a körhöz tartoznék. Beszélgethettünk is a vendégfordítóval. Nagyon meghatódtam a figyelmétől, a szeretetétől és a gondoskodásától, amivel pásztorolja a magyar szöveget az angol nyelvű világban. Azt mondta, hogy sokszor visszaadta a szöveget az írónak, ha túl sok kulturálisan „lefordíthatatlan” dolgot talált benne, amiket az író nem enged kihagyni a lefordított verzióból. Hűséges ez a fordító mind az eredeti nyelvhez, az eredeti szöveghez, mind a célnyelvhez, a célnyelvre készítendő szöveghez, valamint a megcélzott olvasóközönséghez. Alig van egója, legalábbis úgy tűnt nekem, és ezért nagyon inspiráló volt. Az ő fordítói világa egy olyan irodalmi világ, amiben a szövegek és a szereplők uralkodnak, és a felfedezés és a mesterség a fő elvek.

Erről a világról álmodoztam, amikor Kállay Géza bemutatta nekünk Adyt és vele a magyar irodalmat egy nyári napon, majdnem tíz évvel ezelőtt.

Most már beszélek magyarul, ráadásul egyre jobban ismerem a magyar kultúrát és történelmet, a nép eszenciáját, elrejtett zseniségeit. Most már azt is tudom, hogy mások is, a fiatalok is okosan kezelik ezt a fordítói létet nagyon szépen, elvarázsoltsággal, ha kell, áldozattal, ezért egyik sincs egyedül.

Kállay professzor úr sajnos nem fogja látni, amit majd készítek, de nem baj. Az ő nyoma megvan, és a fordítások meglesznek. Ez a lényeg.

Ryan Lane
informatikus, műfordító,
Budapest–Arizona