Miért fontos a fenntartható vadgazdálkodás, és milyen fából faragták a mai busmanokat

Egy magyar a Dél Keresztje alatt

Afrika-sorozatunk befejező, harmadik részéhez érkeztünk. Kondor Imre barátunk, a Kalahári bozótosainak, a busmanoknak és a vadon állatainak magyar ismerője ezúttal az afrikai vadvilág megőrzésének lehetőségeiről, a „vad” és civilizált busmanokról, a Fekete Kontinens állatvilágát fenyegető valós veszélyekről mesél. Ismerjük hát meg együtt, mit jelent az okszerű vadgazdálkodás Namíbiában, és milyenek a Camp Damara szafaritábor XXI. századi busmanjai.

– Elkötelezetten vallod, hogy Afrika állatvilágát csak az okszerű vadászat és vadgazdálkodás mellett lehet megőrizni, nem pedig a Kenyában bevezetett zéró vadászati tolerancia a helyes út. Miért?

– Mert az 1977-ben amerikai nyomásra Kenyában bevezetett totális vadászati tilalom egy megfontolás és meggondolás nélkül hozott, teljesen téves döntés volt, aminek a roppant káros következményeit sajnos azóta az idő is igazolta. 1977-ben Kenyában igen gazdag, sokszínű és népes vadállomány élt. A vadászat hatóságilag szigorúan ellenőrzött módon, a veszélyeztetett vadfajok védelme, vadászatának tilalma mellett, az általános vadvédelmi elvek betartásával, tilalmi időkkel és darabszám korlátozásokkal folyt. Magasan képzett, tapasztalt szakemberek határozták meg évente területenként és vadfajonként az elejthető vadmennyiséget, és csak ennek megfelelő számú engedélyt adtak ki.

Ebben az időben Kenya volt a leggyorsabban fejlődő, legvirágzóbb afrikai ország, „Afrika Svájca”, kedvelt úti cél, amiben a vadászat is hagyományos komoly szerepet játszott

Az USA-ban és a nyugati országokban azonban a megerősödött és politikai befolyást szerzett nemzetközi „sötétzöld” szervezetek kormányaikon keresztül politikai és gazdasági nyomást gyakoroltak a kenyai kormányra a vadászat megszüntetése, betiltása érdekében.

Ez 1977 októberében teljesen váratlanul, 24 órás határidővel sajnos be is következett, a vadászatot teljesen betiltották, a kiadott vadászati engedélyeket bevonták, érvénytelenítették! A vadászati ágazatban dolgozó több ezer ember egy csapásra munkanélkülivé lett, a vállalkozók beruházásai, vállalkozásai értéktelenné váltak, a vadászati hatóság és a vadászterületek ellenőrzése megszűnt. A szakemberek nagy része elhagyta az országot, a vadvédelmet a betelepült „sötétzöld” szervezetek és az általuk kijelölt, gyakorlatlan hivatalnokok próbálták irányítani, igen kevés sikerrel. Megszűntek a vadászati bevételek, ezzel a vadvédelem és az orvvadászat elleni küzdelem igen jelentős pénzügyi forrásoktól esett el.

A helyi lakosság – mely korábban a vadászatból származó hús nagy részét megkapta – minden lehetséges módon orvvadászni kezdett a kevéssé ellenőrzött területeken, amit tovább súlyosbított az illegális elefántcsont- és orrszarvútülök-kereskedelem céljából folyó szervezett orvvadászat. Az élőhelyek gondozásának hiánya azok további jelentős romlásához vezetett, aminek szintén a vadállomány látta kárát.

Mindez pedig mára oda vezetett, hogy Kenya vadállománya az 1977. évi állapothoz képest kb. 83%-kal lecsökkent. A nemzeti parkok területén kívül az országban alig van már vad. Különösen az orrszarvúállomány szenvedett nagy károkat, az 1977. évi kb. 2000 db-ból mára összesen 700 maradt. Az egyik alfaj, a keleti fehér orrszarvú gyakorlatilag kipusztult! A meggondolatlan, tudatlanul elrendelt totális vadászati tilalom nemhogy hasznára vált volna a vadállománynak, hanem inkább csúfosan tönkretette azt.

Rögtön mondom az „ellenpéldát” is:

Namíbiában sohasem volt totális vadászati tilalom, a veszélyeztetett fajok vadászatát tiltották, az egyéb fajokra szakszerű mérlegelés alapján, meghatározott feltételekkel és darabszámban adtak ki vadászati engedélyeket. Mivel pedig a helyi törvények szerint a vad azé, akinek a földjén áll, a szarvasmarha-, kecske-, birkatenyésztéssel foglalkozó, 5 000–50 000 hektáros területeken gazdálkodó farmerek közül egyre többen álltak át a vadgazdálkodásra. Rájöttek, hogy a helyi vadfajok sokkal jobban képesek alkalmazkodni a szélsőséges viszonyokhoz, jobban hasznosítják a szerény takarmányt, és a betegségeknek is jobban ellenállnak, mint a háziállatok. A hústermelés mellett a vadászat, a trófeás vad elejtése is igen komoly jövedelmet hozott, hasonlóan a vadászok által fizetett szállás-ellátás bevételeihez. A mezőgazdaság jelentős része átalakult, a farmereknek érdekükben állt a vadállomány fejlesztés. A meglévő vadállomány színesítése, a kínálat gazdagítása céljából tömegesen telepítették vissza a korábban őshonos, de már kipusztult, ritkaságnak számító vadfajokat is. Így lett Namíbiában újra vadászható pl. a fehérfarkú gnú, a hegyi zebra, a hóka antilop és a fekete lóantilop.

Hasonló történt a törzsi területeken is, ahol a vadhúst és a vadászatból származó bevételt a törzsi közösség kapja meg! Orvvadászat szinte egyáltalán nincs, a lakosság segít a vadvédelemben és az élőhelyek gondozásában. A bennszülöttek közül sokan a vadászati ágazatban dolgoznak.

Ennek következtében Namíbia vadállománya 1990–2019 között közel 400%-kal nőtt!!! Ezen belül az elefántállomány 8 000-ről kb. 32 000 db-ra, az orrszarvú kb. 2 000 db-ról kb. 12 000 db-ra, az oroszlán kb.  db-ról 1 500 db-ra emelkedett. Mindez pedig a vadászat, a vadászatból befolyó bevételek és a szakszerű vadgazdálkodásnak köszönhetően történt. Büszke vagyok rá, hogy ennek a munkának részese lehettem!

– Legendásan jó kapcsolatod van a bennszülöttekkel. Mi több az afrikai szövőmadarak is azt csivitelik, hogy Mr. Imre – kinek vadásztanyáján magyar zászló leng – nyomkeresői jól ismerik a magyarokat, némelyikük még magyarul is ért. Ennek a kapcsolatnak mi a titka? Hogyan ismerted meg a nomád busmanok, damarák, ovahimbák népét?

– Ez elég egyszerű…  Szeretem az embereket. A jó embereket!

Dolgozott nálunk Camp Damarán, egy idős fekete, Haidulának hívták. Már akkor is 60 fölött volt, amikor 1990-ben megismertem. A kora miatt mindig valami könnyebb munkát kapott, mint a trófeák kifőzése, fertőtlenítése, a nyírt gyep öntözése, a melegvizes kályhák fűtése stb. A precíz trófeakifőzést én tanítottam meg neki, közben megbarátkoztunk. Elég jól beszélt angolul, egy keveset németül is, szerettem vele beszélgetni. Sokat mesélt a régi, gyarmati Namíbiáról, törzsi szokásokról, hiedelmekről, közben engem tanítgatott az otjiherero nyelv rejtelmeire, (a herero törzs nyelve), de kevés sikerrel. Mindenesetre az állatok-növények neveit és az egyszerűbb utasításokat, kérdéseket tudom.

Haidula a Camp Damarán élő és dolgozó munkásaink között olyan főnökféle volt, nagy tiszteletben állt. Ő volt a tulajdonos „jobbkeze”, amolyan előmunkás, csoportvezető. Csendes, mosolygós, bölcs ember volt. Sokat tanultam tőle, sok helyre, utazásokra magammal vittem, részint a hatalmas helyismerete miatt, részint tolmácsként. Meglepődtem, hogy még 2-300 km-re lévő helyeken is milyen sokan ismerték, és milyen nagy tisztelet vette körül az idős embert. Sok mindent megmutatott nekem, és rajta keresztül sok embert ismertem meg. Jobb híján apró ajándékkal, magyar pipadohánnyal, erőspaprika-krémmel, szalámival ajándékoztam meg, hogy viszonozzam a kedvességét. Haidula volt a legidősebb fekete, akit valaha ismertem…! 96 éves korában halt meg.

A „busmanjaim”…  Ketten vannak, Petta és Samuel. Régebben hárman voltak, de Timo, a „legkisebb”, aki tracker (nyomkereső) és bozóti sofőr volt, egyszer rossz társaságba keveredett, és ki kellett rúgnom.

Egy bozótból jött „vad busman” haverjával elloptak a raktárból egy láda sört, éjjel rettentően berúgtak és ellopták a vadiúj Toyota LandCruisert, elindultak a busman rezerváció, Busmanland irányába a hatalmas Omaheke bozótvadonján keresztül. Ha oda beviszik az autót, azt soha többet senki meg nem találja meg. Ezért aztán egy másik terepjáró orrára ültettem Samuelt és lóhalálában követni kezdtük az autó nyomát. Már kezdtem feladni a reményt, de jó 80 km után végre megtaláltuk őket! Az autó egy fának ütközve lefulladt, a két „gonosztevő” pedig a kormányra borulva aludt. Én magam nem rúgtam volna ki szegény Timot, de mégis alkalmazkodnom kellett a táborban uralkodó szabályhoz: Aki lop – repül!

Petta nem „igazi busman”, csak félig. Bőre még a busmanokénál is világosabb, kicsit magasabb is, mint azok. Itt született a farmon, már az ideérkezésemkor is itt dolgozott, a 20-as éveinek végefelé járt. Feladata a farm műszaki berendezéseinek, a mezőgazdasági gépeknek, autóknak a karbantartása, javítása volt. Felsőfokú mezőgazdasági gépész képesítése van, de nagyon sokoldalú, univerzális szakember. Angolul, németül, afrikaansul és még 3-4 törzsi nyelven is jól beszél. Emellett kiválóan ismeri az afrikai állatvilágot, nagyszerű nyomkereső és igen segítőkész. Kiváló segítség a vadásztatásban, amit nagyon sokszor igénybe is vettem!

Megbízhatósága és kiváló szervező képessége miatt a tulajdonos hamarosan előléptette „mindenes intézővé”, távollétünkben gyakorlatilag ő vezette önállóan Camp Damarát. A tulajdonosváltáskor javaslatomra az új tulajdonos is megtartotta ebben a minőségében, gyakorlatilag nem változott semmi. Petta egy főnyeremény a tulajdonosnak – de nekem is!

Samuel (Samu) viszont igazi busman, de már a „modernizált” fajtából. Petta hozta a táborba kb.20 évvel ezelőtt a vidám, mosolygós, értelmes fickót, aki a legkiválóbb nyomkeresőnek és igen jó sofőrnek bizonyult.

Szintén beszéli az angol, német, afrikaans és még 3 törzsi nyelvet. Családjával együtt ő is itt lakik Camp Damarán, a távoli Busmanlanden élő rokonok azonban évente meglátogatják. Ilyenkor egész sátortábor van Samu háza körül, hetekig lehet tanulmányozni egy busman falu életét. Bár a nyelvüket nem nagyon értem, kézzel-lábbal sokat kommunikálunk a „vad” busmanokkal.

Petta és Samuel Camp Damara „főemberei”, rajtuk keresztül szervezzük a vadászattal és a terület gondozásával kapcsolatos munkákat. A vadászok növekvő számára való tekintettel mindkettejükkel megcsináltattam az alapfokú vadászatvezetői szakvizsgát (hunting guide), így most Camp Damarán és a szomszédos 2 vadászterületen is önállóan vadásztathatnak.

Sajnos a magyar vendégek közül kevesen beszélik az angolt és a németet, ezért a kommunikáció megkönnyítésére megtanítottam velük néhány fontosabb magyar szót, kifejezést, amit használnak is. A „Jó reggelt!, Jó napot!, Szia!” mellett a „Várj itt!, Mindjárt jövök!, Gyere!, Ott van!, Most lőj!, Ne lőj!, Kicsi!, Nagy!, Már elment!” kifejezéseket használják, néha már megy a „jobbra, balra, első, második, harmadik” is, ami elég fontos a vadászaton. A nagy mókamester, Samu gyakran faggatja a vadászvendégeket más magyar szavak jelentése iránt és gyorsan tanul. Engem is nagyon meglepett, amikor egy esti vadászat után a „Csá csumi csőtészta!” felkiáltással köszönt el tőlem.

A tábor körül lakó családoknál sok kisgyerek van, akiknek mindig viszek néhány zacskó cukorkát, apró csokit, labdát stb., ezért mindig nagy zsivajjal várnak és üdvözölnek. Néha elviszem őket „vadászni” (autózni a bozótban), megtanítottam őket focizni, kosárlabdázni, csúzlit csinálni és célba lőni. (Ez utóbbit később néhány ablaküvegünk bánta.)

Sokan közülük azóta már felnőttek, de még most is boldogan üdvözölnek, ha valahol találkozunk. Néhányan még a Facebookon is megtaláltak.

– Annak idején nagy ismeretségre tett szert az afrikai szakácsod, akit elhoztál Magyarországra, hogy megkóstoljuk az igazi afrikai ízeket.

 – Martin, a szakács: Őt első utazásom alkalmával, az Omatako-hegyeknél lévő „szuperluxus” Camp Omatako szafaritáborban ismertem meg. Jóvágású, 18 év körüli damara srác volt, közvetlenül a középiskola befejezése után. A tábor 4 fős személyzettel működő konyhájában dolgozott mint segédszakács, kukta és felszolgáló. Megnyerő modora, udvariassága és igen kifinomult diplomáciai érzéke mindenki szimpátiáját hamar megnyerte, az enyémet is. Imádta a munkáját, a konyhában és az ételek felszolgálásában is mindig elemében volt, gyorsan, pontosan és mindig mosolyogva végezte. Kiválóan beszélte a Namíbiában „szokásos” angol–német–afrikaans nyelveket, emellett jól kommunikált franciául, olaszul és portugálul is. Hogy nama-damara anyanyelvén kívül beszélte még az otjiherero, oshivambo nagyobb törzsi nyelveket is, az már szinte fel sem tűnt. Minden vágya volt, hogy önálló szakács, „chef” lehessen, de szüleinek nem volt elég pénze a továbbtanulás finanszírozására. Második utazásom alkalmával, 1991-ben engem viszont már foglalkoztatott a gondolat, hogy namíbiai tevékenységemet kibővítem és szükségem lesz személyzetre, köztük egy jó szakácsra. Ezért megegyeztem Martinnal, hogy hozzájárulok a továbbtanulásának finanszírozásához, és cserébe ugyanannyi ideig dolgozik nálam szakácsként. Tanulmányai alatt szállást-ellátást, ruházkodást és zsebpénzt kap, szakácsoklevelének kézhezvétele után pedig alkalmazottként rendes fizetést.

Hasonló egyezségek szokásosak voltak Namíbiában, ha valaki megbízható saját személyzetet akart kinevelni, Martin tehát átköltözött Camp Damarára és levelezőn beiratkozott a Vendéglátóipari Főiskola szakács tagozatára. Havonta 1 hetet volt távol, a többi időben a konyhát vezette.

A konyhában katonás rendet, tisztaságot tartott, a hozzá beosztott felszolgáló és mosogató asszonyokat gondosan oktatta, ellenőrizte. Imádott az ételekkel kísérletezni, állandóan új recepteket, fűszereket, módszereket próbált ki, mindig valami új meglepetéssel szolgált. Szinte művészi szintre emelte a húsételek, különösen a steakek és a braai (nyílt parázson sült hús) elkészítését. Ha magyar vendégek voltak, hetente egyszer viszont én főztem. Legtöbbször pörköltöt vagy bográcsgulyást. Nyílt tűzön, öntöttvas „busman pot”-ban (háromlábú bogrács) kuduból, elandból vagy zebrából. Ilyenkor el nem mozdult mellőlem, figyelte az előkészületeket, a felhasznált anyagok előkészítését, a sorrendet, a fűszereket, azok sorrendjét és mennyiségét.

Kedvelte a magyar vendégeket, mindig igyekezett a kedvükben járni! Sajnálta, hogy nem ismeri a magyar konyhát, nem tudja őket időnként hazai ízekkel megörvendeztetni. Ígértem neki, hogy majd egyszer…

Martin 10 évig, 2001-ig volt a szakácsom. Ez alatt sok közös élményünk, kalandunk volt, de sosem kellett benne csalódnom. Igazi barát volt, vakon megbíztam benne. 2001-ben kihagyhatatlan lehetőséget kapott: az AFRICAT (Afrikai Nagymacska Alapítvány) Okonjima rezervátumának ötcsillagos luxusszállodája keresett konyhafőnököt mesés fizetéssel. Az állás 2002. szeptember 1-től volt betölthető. A tanácsomra Martin megpályázta és meg is nyerte. Igaz, örült is neki, meg nem is.

Búcsúajándékként viszont beváltottam az ígéretemet: meghívtam Magyarországra! Ez elég macerásan indult, mert a pretoriai magyar nagykövetség nem akart neki vízumot adni. Azt mondták szerezzen schengeni vízumot, akkor kaphat magyart. Végül hosszas telefonálások után egy namíbiai barátom („véletlenül” pont a belügyminiszter) segített, az ő közbenjárására a windhoeki német nagykövetség adott neki schengeni (német) vízumot, aminek alapján aztán lett végre magyar is.

Martin 2002. január 19-én landolt Budapesten, a reptérről egy barátom hozta el Kőszegre. Félcipő, farmernadrág és egy vékony bőrdzseki volt az összes öltözéke, hiszen a namíbiai nyárból jött. Rettentő hideg, mínusz 18 fok volt aznap, Martin hamuszürke volt a hidegtől és iszonyúan fázott. Beültettem hát egy ismerős étterembe, rendeltem neki egy korsó forralt bort, én pedig elindultam téli holmikat vásárolni. Jó két óra múlva meleg pulóverekkel, nadrágokkal, vastag dzsekivel, bakanccsal és sok minden mással megrakodva, kb. 100 ezer forinttal „könnyebben” értem vissza. Martin ekkor már az étterem tulajdonosával a konyhát nézegette. A vásárolt dolgok tetszettek neki, csak a „jégeralsó” miatt panaszkodott, hogy ezt ő ugyan fel nem veszi, ebben ő nem megy sehova! Nem ismerte, nem tudta, hogy ezt nem kívül viseljük.

Sokfelé utaztunk, sokfelé jártunk Bécstől a Balatonig, Martin mindenhol gyorsan barátokra talált. Baráti összejöveteleken, vadászházakban gyakran főzött, szívesen kápráztatta el szakácsművészetével a jelenlévőket. Gyerekeimmel nagyon hamar barátságot kötött, egyikkel angolul, a másikkal németül tudott beszélni. A legkisebbet, aki 4 éves volt akkor, szinte állandóan a nyakában hordozta. A gyerekek közt nagy sikere volt a mosolygós „fekete embernek”, az iskolákban, művelődési házakban tartott Afrika-előadásokon a gyerekek kétszer is sorba álltak, hogy kezet fogjanak vele. Akadt munka- és tanulási lehetőség is: a szombathelyi Pannonia Étterem vezetője jóvoltából Martin 2 hónapig tanulhatott és dolgozhatott a neves vendéglő konyháján. Nagy sikert aratott a meghirdetett „Afrika-hetek”, ahol Martin steakkölteményeit és más afrikai húsételeit tálalták fel. Az elegáns, bőrkötéses Afrikai étlapon a remekművek fotói mellett hangzatos, de jelentés nélküli afrikai fantázianevek díszelegtek kevert angol–damara nyelven. Szóvá is tettem Martinnak: „Ezek a kajanevek semmit sem jelentenek!” Mire ő vigyorogva rám villantotta hófehér fogsorát: „Pszt, Mister! Te meg én tudjuk. De ezt mások itt nem tudják!”

Rengeteg interjú, újságcikk, tv- és rádióriport készült Martinnal az itt-tartózkodása során, amikre nagyon büszke volt. A helyi kocsmában is nagy volt a népszerűsége, mindenki magyarul akarta megtanítani, és a „csattogós” damara anyanyelvén beszéltetni.

Martin júniusig volt Magyarországon, nagyon élvezte, magyarnak érezte magát. A barátoktól való búcsúzkodás több napig tartott. Martinnak ma saját étterme van Namíbiában, ahol magyar ételek is kaphatók.

– A Sipot-vízesés ugyan nem a Victoria Falls, és a Tisza Rahónál kisöccse sem lehet a Zambézinek, de egyszer eljönnél Kárpátaljára?

– Kárpátaljára? Bármikor, ezer örömmel!

Eddig mindössze egyszer, csak átutazóban jártam ott, és nagyon sajnáltam, hogy nem tölthettem több időt ezen a gyönyörű tájon. Olvasmányaimban, filmekben és ismerőseim – főleg Gergely Imre barátom – elbeszéléseiből hallottam Kárpátalja csodáiról, az ott élő emberek vendégszeretetéről.

Elmegyek bizony, szinte biztosan egynél többször is, ha lehetőségem lesz rá! Mert gyönyörű ugyan Afrika, a Kalahári, a Zambézi, Okavango és a Narancs-folyó vidéke, Namíbia szó szerint valóban a „második hazám”, de az „első hazám” továbbra is a Kárpát-medence, és Magyarország.

Aki kérdezett: Matúz István

Aki mesélt: Kondor Imre, hivatásos vadász, namíbiai szafari vezető