Afrika – ahol bármi megtörténhet

Egy magyar a Dél Keresztje alatt

Kondor Imre, a ma élő egyik legtöbbet tapasztalt magyar Afrika-vadász életét és kalandjait bemutató sorozatunk második részében a jeles világcsavargó ezúttal Namíbiáról, Afrika e csodás ékkövéről, a szafarizás mikéntjeiről és Afrika veszélyeiről mesél. Tartsanak hát velünk a Kalahári veszedelmeket sem nélkülöző vidékeire.

– Namíbia a forrongó, nyomor és konfliktusok sújtotta Afrikában a béke, a jólét és a prosperitás szigete. Hogyan érte el ez a sok nemzetiségű, fiatal, gyakorlatilag Ukrajnával egy idős állam, hogy a kontinens „bezzegország”-a lett?

– Több oka is van ennek. Afrikában Namíbia volt a legutolsó gyarmat, gyakorlatilag az egész világ közvéleménye figyelt rá, hogyan alakul a fiatal ország társadalmi berendezkedése, gazdasága.

Namíbia emellett rendkívül gazdag ásványi kincsekben, elsősorban értékes színesfémekben, nemesfémekben, gyémántban és foszfátokban. Rendkívül fejlett az állattenyésztés és a tengeri halászat. Az ország a mostoha klimatikus viszonyok és a félsivatagi termőhelyek ellenére jelentős élelmiszerexporttal is rendelkezik.

Igen jelentős szerepet játszott továbbá, hogy a hatalomváltás ellenére a gazdaság motorját jelentő fehéreket nem bántották, meghagyták a tulajdonukat, a farmokat, a feldolgozóüzemeket, a bányászati koncessziókat és egyéb vállalatokat, ezért a gazdaságban túl nagy törés nem következett be. A közigazgatás és a közbiztonság stabil helyzetét látva az 1990-es években sok új fehér telepes ruházott be Namíbiában, főleg németek, osztrákok, dél-afrikaiak, ausztrálok, de mára megjelentek a kínai beruházások is, melyek hamarosan túlsúlyba kerültek.

Fontos dolog, hogy a függetlenségi küzdelemben és a győzelem utáni kezdeti években Namíbia népei (13 nagyobb törzs) egységesen egyetlen irányzat, a SWAPO (Délnyugat-Afrikai Népi Szervezet) mögött sorakoztak fel, így az abszolút parlamenti többséget élvező SWAPO politikai-gazdasági elképzelései viták nélkül, maradéktalanul érvényesülhettek. Ez nagymértékben hozzájárult a viszonylag gyors stabilizálódáshoz, és magához a valóban látványos fejlődéshez. Igaz, ez ma már némileg másképp van, nyugat-európai mintára időközben itt is több párt alakult, amik főleg törzsi alapon szerveződnek és a SWAPO ellenzékét jelentik. Valószínű azonban, hogy a SWAPO abszolút többségét így sem fenyegeti veszély, hiszen a párt magvát a lakosság kb. 60%-át kitevő ovambo törzs alkotja.

– Ha most leszállna a gépem Windhoek repterén, mit tudnál ajánlani?

– Először is megkérdezném, hány napig tudsz maradni? Akarsz-e vadászni, horgászni és egy nagyobb körutazást tenni Namíbia legszebb tájain? Mindenképpen ajánlanék pár napot a Kalahári vadban gazdag bozótvadonjában, aztán egy kb. 3000 km-es körutazást a hererók földje, Erongo vulkán, Namib-sivatag, Swakopmund, Bálna-öböl, Csontváz-part, Fehér Namib-sivatag, Brandberg-hegység, Ugab-völgy, damarák földje, Etosha Nemzeti Park, ovambók földje, Windhoek (főváros) útvonalon. Útközben én lennék a sofőr, az idegenvezető és a biztonsági őr is.

Elvinnélek olyan helyekre, ahvá a turisták, turistabuszok nem járnak, nem járhatnak, vagy nem tudnak eljutni! Megismertetném veled az „igazi” Afrikát, a különböző törzsek népeit, azok életét, kultúráját, szokásait és a hatalmas lakatlan tájakat. A végén pedig kontrasztként szánnánk egy napot a nyüzsgő, világvárosi Windhoekra, Afrika legtisztább fővárosára. Biztos tetszene!

– Milyen egy általad vezetett szafari?

– Elsősorban egy afrikai szafarit nem a repülőgép leszállásakor, nem a repülőtéren kell elkezdeni megszervezni. Egy afrikai szafari a számomra „bizalmi” kérdés, ahol nemcsak az élmények, a kalandok jelentik a szafari sikerét, hanem a megbízható működés, a szálláshelyek, az ellátás megszervezése és a szafariról való balesetmentes, biztonságos hazaérkezés is. Ezek nálam egyforma fontossággal esnek latba, ebből pedig nem engedek!

Ezért aztán egy-egy szafari megszervezése, előkészítése már hetekkel, sőt hónapokkal az utazás előtt megkezdődik, és először mindig én kérdezek: létszámot, időpontot, időtartamot. Van-e a résztvevőknek elképzelésük a programra, vagy én tegyek javaslatot? Aztán közösen kialakítjuk a programot, az útvonalat, elkészül a szafari útvonaltérképe és naponkénti programbeosztása, amiket mindenki kézhez kap. Ugyancsak mindenki kézhez kapja a javasolt felszerelés, ruházat, lábbeli stb. listáját, valamint az úton és az afrikai tartózkodás során betartandó alapvető magatartási és biztonsági tanácsokat. Én közben elvégzem a szálláshelyek lefoglalását és az út közbeni ellátás megszervezését (melyik nap hol, hány főre, hány szoba stb.), ami nem mindig könnyű. A bozóti szafari-szálláshelyek általában hetekkel, hónapokkal előbb le vannak foglalva, a nélkül pedig nem megy. Amikor ezeket mind visszaigazolták a szálláshelyek, beszerzem a repülőjegyeket és a szafari-biztosításokat, valamint az indulás előtt néhány héttel a vízumokat, engedélyeket, egyéb úti okmányokat. Ezeket az utazás előtt mindenki kézhez kapja. Magam vagy az indulástól együtt repülök a résztvevőkkel, vagy a namíbiai repülőtéren várom őket. És ha minden rendben van, akkor indulhat a szafari, indulhat az életre szóló élmény, kaland!!! Így néz ki nálam egy szafari.

– Sokunkban Afrika a veszélyek földjeként él. Volt olyan eseted mikor kivert az a bizonyos „hideg veríték”?

– Volt…! Több is…  Harminc év nagy idő, sok minden tud történni…!

Futottam már elefánt, oroszlán, bivaly, orrszarvú elől, kergetett meg strucckakas, sebzett varacskos disznó, néztem szembe 10 méterről a zsákmányát féltő dühös leopárddal, de szerencsére, mindig megúsztam! Egyébként az afrikai bozótvadont járó embernél – ha nem is „mindennap” – de időnként előforduló dolgok ezek. Afrikában nagyon kell figyelni!

Sajnos több kollégám, barátom, ismerősöm is rajtavesztett már azon, hogy ha csak egy pillanatra is, de rosszkor, rossz helyen lazult a koncentrációja!

Különben ha Afrikáról van szó, szinte mindig felteszik ezt a kérdést, és várnak rá valami „hajmeresztő” történetet. Most mégsem ezek közül választanék, hanem az egyik „kígyós” kalandomat mondom el:

Idős angol házaspárt vittem vadat – főleg madarakat – fotózni egy platós terepjáróval, ami kényelmes fotelekkel volt felszerelve. Sétakocsikázásnak tűnt, könnyű dolgom volt a tengernyi különféle madár között…

Egy hatalmas telepesveréb-fészek fotózása közben az idős úr megkért, hogy a kocsival álljak a fészek alá, mert alulról a bejárati lyukakat, az apró madarak nyüzsgő ki-be repkedését szeretnék fényképezni. Odaálltam, leállítottam a motort, hogy nyugodtam fotózhassanak, majd magam is felmásztam melléjük a platóra… Egyszer csak a fészekből levált egy jókora „gombolyag”, ami nagy puffanással esett a platóra!

Azonnal sejtettem, hogy kígyó, és rémülten láttam, hogy a gombolyagból egy hatalmas fekete mamba (a legveszélyesebb, nagyon agresszív afrikai mérges kígyó!) bontakozik ki! Az idős házaspár fiatalokat megszégyenítő akrobatikus ügyességgel villámgyorsan fenn termett a vezetőfülke tetején, ahol nekem már helyem sem volt, de lehetőségem sem felugrani. A tőlem alig 1 méterre lévő kígyó ugyanis az esés okozta kábulatból már kezdett magához térni, kissé imbolyogva ugyan, de magasra tartott fejjel nézett körül! Se leugrani, se félrehúzódni, egyáltalán megmozdulni sem mertem, mert a kígyó a legkisebb mozdulatra feltétlenül villámgyorsan az orra előtt lévő csupasz térdembe mart volna. Szerencsémre a vezetőfülke nyitott hátsó ablaka mellett álltam és igen lassú mozdulatokkal, a térdem megmozdítása nélkül ki tudtam venni az ülés mögül a puskámat. Lassítottfilm-szerű mozdulatokkal csőre töltöttem, majd szinte gondolkozás nélkül csípőből, közvetlen közelről szétlőttem a félelmetes mérges kígyó törzsét. Legfőbb ideje volt, mert az már agresszíven szétterpesztette a nyakpajzsát és a támadás közvetlen jeleként roppant erős, gőzgépszerű mély sziszegéssel nyitogatni kezdte koromfekete belsejű, hatalmas száját!

A döglött kígyót a puskacsővel lepiszkáltam a platóról, a veszély elmúlt, megkönnyebbültünk. Az idős házaspár nevetgélve visszamászott a platóra, miközben viccesen megjegyezték, hogy milyen „furcsán fehér” az arcom. Én azzal „vágtam vissza” nekik, hogy 80 éves létükre milyen fürgék.

Néhány perc és egy cigi után indultunk vissza a táborba, hogy felzaklatott idegeinket finom whiskyvel rendbe hozzuk. De az izgalmaknak még nem volt vége! Pár száz méter után kopognak a vezetőfülke tetején. Megállok, az idős úr mondja, hogy a kocsival valami nincs rendben, egy nedves csíkot húzunk magunk után a homokban. Megszagolom: gázolaj. Kiderült, hogy felelőtlen kapkodásomban a kígyóval együtt átlőttem a kocsi platóját az alatta lévő üzemanyagtartállyal együtt. Mentségemre szolgáljon, hogy sok késlekedési, gondolkozási lehetőségem nem volt. De ha az autó nem gázolajjal, hanem benzinnel működik, akkor az én hibámból ott helyben azonnal a levegőbe repülünk.

Na, ekkor kivert a „hideg veríték”!

(A folytatásban: Mi vár Afrika vadvilágára, és milyenek a XXI. századi busmanok?)

Matúz István