Ágh István: Absztrakt félelem
Kilenc hónapom smaragd
lombja elfogy, mint a hab,
most a járvány háttere,
bár látszatra semmi baj,
azt terjesztik a hírek,
hullanak az emberek,
itt még csak a fák alatt
bukdosnak a levelek,
minden hírré vált adat,
névtelen és arctalan,
állít csak, nem bizonyít,
nem tudom, mi az igaz,
hiszen lehetnék az is,
akit eltitkolt a hír,
mint az absztrakt félelem
konkrét áldozatait.
a honvédő fegyelem
lelkem mélyébe rekeszt,
ott őrizném meg magam,
míg az ördög fenyeget,
gyűlik a tapasztalat,
mi az, amit nem szabad,
s csak a végén tudható,
ki megy el, és ki marad,
kijárási tilalom
nagy csöndje az utakon,
mihez már a kiürült
őszt sem hasonlíthatom.
Ágh István itt olvasható versének világát akkor is könnyű volna aktualizálni, ha nem tudnánk, hogy a Hitel 2021. évi első száma adta közre mint a szerző újabb alkotását. Már a legelső versszakban gyanús a járvány szó, az utolsóban pedig a „kijárási tilalom” kifejezés mindenképpen maivá teszi.
„Kijárási tilalom / nagy csöndje az utakon, / mihez már a kiürült / őszt sem hasonlíthatom” – olvassuk az utolsó versszakban, és amilyen járatosak lettünk 2020 márciusa óta koronavírus-járvány ügyben, még az is megfordul a fejünkben, hogy ez a költemény alighanem „a második hullám” idején született. Nem nehéz ezt gondolni most, 2021 tavaszán, „a harmadik hullám tetőzése idején”, hisz a „kiürült őszt” már magunk mögött hagytuk. Ugyanakkor ez a gyanú és bizonyosság mégsem visz közel a vers főszereplőjéhez, az „absztrakt félelemhez”.
Az „absztrakt félelem” titkát-mibenlétét ez a két sor magyarázza jól: „minden hírré vált adat”: „névtelen és arctalan”. Ehhez foghatóan az ötödik szakaszban található lelki helyzet képes megragadni ezt a különös és különösen veszélyes talányt: „a honvédő fegyelem / lelkem mélyébe rekeszt, / ott őrizném meg magam, / míg az ördög fenyeget”…
Penckófer János