Interjú a Fodó Sándor-díjas dr. Varga Lajos sebésszel

„Ez nem könnyű szakma, de szerintem a legszebb a világon”

Tisztelegve alapító elnökének emléke előtt a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) 2005-ben létrehozta a Fodó Sándor-ösztöndíjat, amelyet 2013-tól kibővített három kategóriával.

Nagy feladata van az elvándorlás megakadályozásában, a hit és a remény továbbadásában a pedagógusoknak, a lelkészeknek és az orvosoknak is. Azt, hogy itt is van élet, van jövő, és itt is lehet boldogulni, s egy olyan jövőképet felvázolni, amely miatt érdemes szülőföldön magyarként megmaradni, egy-egy személyes példával lehet hitelesen bemutatni. „Tartsd a tempót!” – ez a mottója a Fodó Sándor-díjas dr. Varga Lajos sebésznek, akivel életútról, hivatásról, szülőföldről és tervekről beszélgettünk.

– Meséljen kicsit az életútjáról!

– Ungváron születtem 1974-ben. Az Ungvári 1. Számú Középiskolában érettségiztem 1991-ben, ezután felvételt nyertem az Ungvári Állami Egyetem (ma: Ungvári Nemzeti Egyetem) orvosi karára. 1997-ben általános orvosi végzettséget szereztem. Ezt követően két évet a Lembergi Sürgősségi Kórházban töltöttem továbbképzésen, s 1999-ben vettem át sebész szakorvosi diplomámat a Lembergi Nemzeti Egyetemen. Ettől kezdve dolgozom sebészként az Ungvári Városi Kórházban. 2006-ban szintén Lembergben megvédtem a kandidátusi disszertációmat, s azóta az Ungvári Nemzeti Egyetem sebészeti tanszéke továbbképző intézetének munkatársa is vagyok. Volt lehetőségem külföldön továbbképezni magam, ezáltal több, a sebészethez köthető új dolgot kezdtem el alkalmazni Kárpátalján.

– Orvoscsaládban nőtt fel. Egyértelmű volt a pályaválasztás?

– Édesapám kardiológus volt, édesanyám pedig gyógyszerész. Munkásságukra mindig követendő példaként tekintettem, így már nyolcadik osztályosként is tudtam, hogy sebész leszek. Édesapámmal sokszor együtt mentünk ki a pácienseihez, s látva őt munka közben még tisztábban láttam magam előtt, hogy én is az egészségügyben szeretnék dolgozni. Feleségem szintén ezen a területen találta meg hivatását, ő mentőorvos a Csapi Mentőállomáson. Örömmel és büszkeséggel tölt el, hogy lányunk is az embereken való segítést tűzte ki céljául, s jelenleg Pécsett tanul általános orvosi szakon. Ez nem könnyű szakma, de szerintem a legszebb a világon.

– A sebészeti hivatás eredményorientált, és ha nem jönnek az eredmények, az ember egyszerűen elveszítheti a motivációját. Önt mi motiválja a mindennapok során?

– Én egy kicsit másképp fogalmaznám ezt meg: ha nincs eredménye annak, amit végzek, az motivál engem, hogy gyarapítsam az ismereteimet, tanuljak. A mindennapokban az visz előre, amikor egy-egy műtétet követően találkozom a páciensekkel, s ők elégedettek egy, két, tíz vagy húsz év múlva is.

– Hogyan fogadta, amikor megtudta, hogy az egészségügyben dolgozók kategóriájában ön kapta meg idén a Fodó Sándor-díjat?

– Nagyon nagy megtiszteltetés, és nagyon váratlanul ért. Úgy vélem, én nem teszek semmi különlegeset, csupán sebészként a saját munkámat végzem. Egy óriási plusz számomra és a pácienseim számára is az, hogy anyanyelvünkön tudunk kommunikálni egymással, hiszen így sokkal könnyebb felépíteni a bizalmat, ami elengedhetetlen egy orvos-beteg kapcsolatban.

– Mit jelent az ön számára az, hogy kárpátaljai magyar?

– Itt vagyok itthon, ez a szülőföldem. Jó érzéssel tölt el, és büszkén használom a magyar nyelvet. Különleges helyzetben érzem magam attól, hogy magyar vagyok Kárpátalján, próbálom mindennek a pozitív oldalát nézni, és ebből a helyzetből is a legjobbat kihozni.

– Önt mi tartja itthon, szülőföldjén, Kárpátalján?

– Sokszor kapom meg a kérdést, hogy mit csinálok (még) itt, de én jól érzem magam Kárpátalján. Nehéz, de jó érzés itthon megmaradni magyarnak. Egyfajta kihívás ez is, de szeretek itt élni.

– Milyen tanácsokkal látná el ma a kárpátaljai magyar fiatalokat?

– Jó lenne, ha olyan jövőképet látnának maguk előtt, melyben érdemes tanulni, mert a tudás előrébb visz, és a lehetőségek kulcsát jelenti. Azt tanácsolnám a fiataloknak, hogy tanuljanak idegen nyelveket, többek között ismerjék az államnyelvet, mert ennek birtokában lesznek egyenlő partnerek és fognak tudni érvényesülni itthon, Kárpátalján. A mondás is azt tartja, hogy ahány nyelvet beszélsz, annyi embert érsz.

– Milyen tervekkel tekint a jövőre?

– Rettentő nagy a fejlődés a sebészet területén, és ez megállíthatatlan. Nagyon fontosnak tartom, hogy folyamatosan képezzem és fejlesszen magam, ezért rendszeresen részt veszek különböző hazai és külföldi szakképzéseken, konferenciákon, hogy minél hatékonyabb, modernebb sebészeti módszereket sajátítsak el. Ezen tudásomat a betegeim javára szeretném fordítani. Vannak a szakmámmal kapcsolatos konkrét terveim, például bizonyos műtétformákat és műtéti eljárásokat el szeretnék kezdeni a gyakorlatban is alkalmazni Kárpátalján. Remélem, hogy ezek mind beteljesülnek.

– Kívánom, hogy úgy legyen!

Csuha Alexandra