Kányádi Sándor: Októberi lakoma

2021. október 10., 11:03 , 1078. szám

Sárguló, ritkuló lombú fák,
üresen ásító fészkek.
A fák alatt egy kis legény
vidáman fütyörészget.

 

Almát tallózgat, lomb között
lapító almát, körtét.
(Kár, hogy a dióágakat
a verők összetörték.)

 

Megrakja a zsebét, kebelét,
s kiül az őszi napra.
Mellette dióval tele
üldögél kalapja.

 

Követ keres, két jó követ,
föl sem kell állni érte.
Körülötte már ott csücsül
utcája kicsi népe.

 

Elkezdődik a lakoma.
A szomszédban lekvárt főznek.
Süt a nap, finom szilvaíz
illata van az ősznek.

 

 

Nincs is szebb dolog az ősznél. Kiváltképp az októberi természetnél. Amikor lecsendesül és beérik, ami tavasszal olyan nekibuzdulással vette kezdetét, mintha rohanvást kellene leélni az életet. Októberre lassan kigömbölyödik, megédesedik és ellustul, ami tavasszal és nyáron nekiveselkedve érett-pirult, tékozlással forrt és pezsgett, ciripelt és énekelt, sőt úgy fülemülézett, olyan torkaszakadtából, mintha az élet értelme októberre véget érne.

Pedig dehogy. Van, aki egyenesen azt állítja, hogy októberben – vagyis az élet második felében – kezdődik csak igazán a bölcsesség. Mert az ősz sokféle értelemben megnyugodott, lecsendesült, belátó, bölcs gazda, mint aki megtalálta az üdvözülés titkát. Az ősz már nem rohan, nem kapkod lázasan; az ősz tudja és éli az idillt, éli azt, hogy nincs külön semmi. Hogy minden mindig egy.

És ezt a költő is tudja. Verse végén, az utolsó szakaszban ezért lehet idillt érezni: az egység szépségét. Kiengesztelődést. Hogy minden pont úgy van jól, ahogy van. Idillt, amihez elég a tallózott alma, körte, dió, a fiúcsapat, a két kő között megreccsenő dióhéj, a napsütés derűje, és a szomszédból átszivárgó szilvalekvár-főzés illata. Mert amíg a nyárnak barack-, az ősznek szilvalekvár íze van…

                Penckófer János