Tóth Bálint: Karddá lett karral

Sinkovits Imrének

Íme, láttalak Keplerként, Dantonként,

és hallottam, hangodon szól az Úr,

és azt, hogy dörögsz bolygó néped előtt,

ahol a Sinai csipkebokra gyúl,

és átéreztem, magad marcangolva

hogy sóvárgod a tiltott koronát,

s mint komorodsz el Tiborc panaszára,

és zord pápát, hogy száműz a világ,

s hallgattam, mint mondtad a Vén cigányt,

az Előszót, Az eltévedt lovast,

de a legtöbbet, mit sors adhatott,

ma is érzem azt az őszi tavaszt:

a szerepet, huszonnyolc éves fejjel,

mikor egy lettél a történelemmel,

karddá lett karral, vadul szétszórt hajjal

az erkélyről zúgtad boldog haraggal,

s hallom, képed lelkem még most is őrzi:

a versét ott maga mondja Petőfi,

bilincset, béklyót tör, s irt szolgabűnt:

„A magyarok istenére esküszünk”...

s mi lenn a téren, hány ezren is, egyként –

Veled? Vele! – dörögtük mind a refrént.

Egy világraszólóan bátor őszi napról – a magyar nemzet egyik legfényesebb pillanatáról – szól ez a kiváló Tóth Bálint-költemény. Természetesen 1956. október 23-áról van szó, mikor Budapesten, a Petőfi-szobornál Sinkovits Imre elszavalja a Nemzeti dalt, majd a tömeg vele együtt elindul…

Hogy hová indul el? Nos – a színészóriás szavaival – „a Kiskörúton át a Margit-hídon, a Bem szoborhoz”. Ám ezek csak tények, a történelmi hűség fontos, de apró adatai. Valójában a szabadság felemelő érzésében a szabadság felé indultak el ők, csakúgy, mint az elődök 1848. március 15-én.

Akkor is Petőfi Sándor szavaira, most is az ő gyújtó erejű felszólítására – Sinkovits Imre „boldog haragjával” – indult el a nép. A Karddá lett karral az elindulás előtti pillanatot örökíti meg, mikor Sinkovits Imre Petőfi Sándor lett, és velük együtt sok ezren „egyként dörögték” a refrént: „A magyarok istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!”

És ez a nép – ezekkel a szavakkal – még ma is kénytelen utcára vonulni, nekibuzdulni és menni. A magyar szabadság-ügy még egyáltalán nincs lezárva. Gondoljunk csak 2006. október 23-ára – a tizenöt évvel ezelőtti vérengzésre –, mikor Budapest utcáin azok parancsára lőttek, vertek, vízágyúztak, gumibotoztak és ordítoztak, akiknek ideológiai elődei a Kossuth téri ’56-os tűzparancsot kiadták, és amely ideológia ma is szellemi-lelki bilincset és béklyót, ma is szolgaságot tartogat nekünk…

            Penckófer János