Punt legendás földjétől a ködös Ón-szigetekig

Ókori felfedezők nyomában

A XV–XVI. század a nagy földrajzi felfedezések kora néven került be a történelembe, mivel az európai hajósok ekkor fedezték fel az Afrika megkerülésével Indiába vezető tengeri utat, melynek során feltárták a nyugat-, dél- és kelet-afrikai partvidéket, illetve ekkor fedezték fel az Újvilágot. Ám évezredekkel korábban is figyelemre méltó földrajzi felfedezéseket tettek az ókor hajósai és szárazföldi utazói. De milyen területekre bukkantak rá, melyeket később nemegyszer újra és újra fel kellett fedezni?

Az óegyiptomi hajósok – a Vörös-tenger északi részéről kiindulva – már a Kr. e. III. évezredben eljutottak a tőlük délre eső Puntba. Az első ismert, oda irányuló kereskedelmi expedíciókat a Kr. e. XXV. században uralkodó Szahuré fáraó szervezte meg, s bár a kapcsolatok később megszakadtak, a Kr. e. XV. században Hatsepszut fáraónő felújította azokat. Deir-el Bahariban álló, letisztult szépségű halotti templomának falain pedig domborművek sorozata mutatja be Puntba irányított expedícióját, mely a legrészletesebben ábrázolja az oda-vissza utat, illetve magát az egzotikus árucikkekben bővelkedő országot. E domborművek alapján tudjuk a legjobban beazonosítani, hol is terülhetett el a legendás föld.

A flotta, mely öt darab húsz méter hosszú, harmincevezős, egyárbócos hajóból állt, kb. 30-40 napig szelte a Vörös-tenger hullámait, míg elérte Punt partjait, a visszaút viszont a szembe fújó uralkodó szelek miatt tovább tartott. Az óegyiptomi hajók sebességének ismeretében a célkikötő nem lehetett messzebb, mint a Vörös-tenger legdélebbi pontja, a Guardafui-fok, s mivel az ábrázolásokon egyaránt láthatunk édes és sós vízi halakat, minden bizonnyal egy folyótorkolatban feküdt. Lakosai kúp alakú, cölöpökön álló házakban laktak, amilyenek még ma is fellelhetők Kelet-Afrika partvidékén. Az óegyiptomi csereáruk fejében pedig ébenfával, elefántcsonttal, az ókorban nagyon értékes tömjénnel és mirhával, továbbá kutyafejűnek ábrázolt majmokkal – vagyis páviánokkal –, szemfestékkel és leopárdbőrökkel rakták meg a hajókat. Mindezek alapján az a legvalószínűbb, hogy Punt a mai Eritrea, Dzsibuti és Észak-Szomália földjén terült el.

A legambiciózusabb óegyiptomi expedícióval azonban – Kr. e. 600 körül – II. Nékó fáraó a kor legkitűnőbb tengerészei közé tartozó föníciai hajósokat bízta meg, parancsba adva nekik: kerüljék meg Afrikát. A Vörös-tenger északi csücskéből kifutva három évig haladtak dél, majd – a Jóreménység-fokát megkerülve – észak felé, s végül, átkelve a Gibraltári-szoroson, visszatértek Egyiptomba. Az út azért tartott ilyen sokáig, mert minden év őszén kikötöttek, elvetették a magukkal hozott búzavetőmagokat, és csak az aratás után indultak tovább a legforróbb kontinens partvonalai mentén, melyek összesített hosszúsága mintegy 30 500 kilométer. Az utazásról a Kr. e. V. században élt ógörög Héro­dotosznak, a történetírás atyjának a korábbi, elveszett források alapján megírt beszámolója maradt fenn, ám ő nem hitte el Afrika megkerülésének legékesebb bizonyítékát, azt, hogy a földrész déli partvidékénél a föníciaiak jobb kéz felől, északon látták a delelő Napot, ami természetes dolog, ha valaki az Egyenlítőtől délre, keletről nyugat felé tart. Csak hát Hérodotosz egész életét az északi féltekén élte le, Afrika megkerülését pedig csak mintegy kétezer évvel később tudták megismételni a reneszánsz kori Portugália tengerészei.

A Földközi-tenger és a Libanon-hegység között elterülő Fönícia városállamaiból már a Kr. e. II. évezredben kirajzottak a tengerparti ország kitűnően megépített hajói, melyek a világon elsőkként rendelkeztek hajógerinccel, ami nagyban növelte tengerjáró képességüket. Előbb a Földközi-tenger partjait és szigeteit érték el, nem egy gyarmatvárost alapítva ott, mint a mai Tunézia északi részén felépült Karthágót vagy a dél-spanyolországi Málagát (föníciaiul: Malakkát). Kr. e. 1200 körül aztán átkeltek a Tírusz városuk főistenéről Melkart oszlopainak nevezett Gibraltári-szoroson, mintegy száz év múlva pedig megalapították a csak Erődnek nevezett Gadirt, mely ma Cádiz néven ismert, és Délnyugat-Spanyolország legnagyobb kikötője. Ezután továbbhajóztak Európa nyugati tengerpartja mentén, és felfedezték az Ón-szigeteket. Mely szárazulatokról lehet szó? Nagy-Britannia délnyugati részén nyúlik a tengerbe a Cornwall-félsziget, ahol már a bronzkorban is ónbányákat nyitottak, tehát a Brit-szigetekkel azonosíthatjuk a földdarabokat. A források hiánya miatt sajnos, nem tudjuk, mennyire járták be a föníciaiak a Brit-szigeteket, mindenesetre busás hasznot hozott számukra a bronzkorban stratégiai nyersanyagnak számító ón kereskedelme, hiszen a bronz a réz és az ón ötvözete. Később is fontos nyersanyag volt ez az érc. Emellett ugyancsak feltárták Afrika északnyugati partjait, gyarmatvárosokat alapítva ott, s valószínűleg már ők is felfedezték a Kanári- és az Azori-szigeteket, valamint Madeirát. Salamon izraeli király megbízásából pedig Ofirból hoztak aranyat az első jeruzsálemi templom felépítéséhez, ám a legendás ország hollétét máig sem sikerült beazonosítani.

Legjelentősebb gyarmatvárosukból, Karthágóból szintén jelentős felfedezőutakra indultak az ősi tengerészek. Kr. e. 500 körül meg­alapították a mai Marokkóban fekvő Tanger kikötővárost, ugyanekkor tájt ők is felhajóztak az Ón-szigetekig, a Kr. e. V–VI. sz. fordulóján pedig Hanno nevű felfedezőjük 60, ötvenevezős hajóval és 30 ezer emberrel nagyszabású expedíció­ra indult délnek. Nyugat-Afrika partvidékén megalapította Cerne gyarmatvárost, mely – mint írta – olyan messze feküdt Melkart oszlopaitól, mint ugyanonnan Karthágó. Majd behajózott a Guineai-öbölbe, egészen annak keleti csücskéig, a mai Kamerunig hajózott, s csak ott fordította vissza hajói orrát.

Az ókori felfedezéstörténet újabb lapjait viszont már az ógörögök írták.

Lajos Mihály