A legkisebb kontinens különleges tollasai
Kacagójancsitól a lábatlannak vélt madárig
Ausztrália az egyik legegzotikusabb állatvilágú földrész, s nem csak ősi jellegű, tojásrakó, illetve erszényes emlősei révén. Madárfaunája ugyancsak különleges, gazdag, és sok esetben a szó szoros értelmében színes. Vegyük hát sorra a legkisebb kontinens legkülönlegesebb tollasait!
Amikor a felfedezéstörténet egyik legkiemelkedőbb alakja, az angol James Cook kapitány 1770-ben horgonyt vetett a földrész délkeleti partjainál, majd tengerészei egy részével behatolt a partvidék bozótos erdőségébe, egyszer csak gúnyos nevetés harsant valahol a közelükben. Azt hitték, bennszülöttek lesnek rájuk a sűrűben, ezért óvatosan visszahúzódtak az erdőből. Pedig nem dárdás őslakók lapultak ott. A jégmadarak közé tartozó kokabura tréfálta meg őket. Ez a gerle nagyságú, szép kis jószág – melynek nevetése kilométernyi távolságra elhallatszik – az ausztrálok kedvenc szárnyasa. Laughing Jacknek becézik, amit kacagójancsira lehet lefordítani. Szeretik is, ha megtelepedik a házuk közelében, mert megnyerő a külseje, barátságos a természete, mókás, ahogyan nevet, ráadásul előszeretettel pusztítja a mérges kígyókat, melyekből igen sok akad a kontinensen.
Ugyancsak a földrész európaiak általi felfedezése után történt, hogy a fehérek különös építményekre bukkantak a délkeleti erdőkben. Akadnak köztük ágakból, gallyakból, indákból felépített, zuzmókkal díszített, ember magasságú lugasok. Míg mások földbe leszúrt gallyakból álló párhuzamos falak (mindig kettő-kettő), melyek színes tollakkal, virágokkal, továbbá csigákkal, kagylókkal, csontokkal vannak felékesítve. Megint mások pedig alagutakat formáznak. Eleinte azt hitték, kengurufészkek vagy bennszülöttek gyermekjátékai, ám nemsokára kiderült: a lugasépítő madarak alkotásai. Az állatcsoporthoz tartozó fajok hímjei találkahelynek szánják ezeket, ide várják a tojókat, és itt lejtik a násztáncukat, mely után otthagyják az építményt, hogy valahol másutt rakjanak fészket. Vannak hímek, melyek újra és újra friss virágokkal cserélik az elhervadtakat. Egy Új-Guineán élő fajuk, a kertészmadár hímjei pedig fél méter magas, egy méter átmérőjű kunyhót építenek, melynek bejárata előtt széles, mohával, virágokkal, termésekkel ékesített teret képeznek ki. De nemcsak építő- és díszítőművészetükről nevezetesek a lugasépítő madarak, hanem arról is, hogy rengeteg hangot képesek utánozni, más szárnyasok hangjaitól egészen a lódobogásig és a kutyaugatásig. Nem csoda, hogy ezerhangú madaraknak is nevezik őket.
Szintén előszeretettel utánozzák más szárnyasok hangjait a varjúval rokon, fácán nagyságú lantfarkú madarak, melyek hímjei pompás öltözéket viselnek, gyönyörű színekben játszó tollakból álló hosszú farkuk pedig formáját tekintve lantra hasonlít. Már úgy is mutatós, ha az állat „hétköznapi” testhelyzetben, magasra tartja, de akkor bontakozik ki igazán teljes szépségében, amikor násztáncát lejtve a föld felett szétterjeszti azt. Ám nemcsak a farkuk alakja egyedülálló, hanem minden más madárhangtól különböző saját hangjuk is, mely csengő, átható, ugyanakkor mégis kellemes hangzású fütty.
Az erdőkből kitekintve a füves pusztákra ott találjuk a röpképtelen futómadarak közé tarozó emukat, melyek kifejlett példányai elérik a kétméteres magasságot és a kb. 30-40 kilós testsúlyt. A földrész felfedezésekor még három fajuk élt, ám mivel e nagy testű állatok sok füvet legeltek, a juhtenyésztő gazdák két fajukat már a XIX. században kiirtották, a harmadik pedig a múlt század első felében élt meg egy nagy pusztítást. Ma már csak a félreeső trópusi sztyeppéken élnek, s jelenleg is veszélyeztetett fajnak számítanak. Jobb sors jutott osztályrészül az erdőlakó kazuároknak, melyek többsége Új-Guineán él, Ausztráliában egyetlen fajuk honos: a sisakos kazuár, mely a kontinens északkeleti részén, Queensland erdőségeiben lelt otthonra, a fején lévő, sisaknak nevezett csontos kinövésének a bozótban való törtetésében veszi hasznát, s megjegyzendő, hogy erős, karmos lábának roppant erős rúgása van.
A paradicsommadarak legtöbb faja, szám szerint 38 is Új-Guinea lakója, kettő a közeli Maluku-szigeteken, négy pedig Queenslandben él. A kora újkorban a távol-keleti vizeket járó tengerészek azzal a mesével árulták a csodálatosan finom, valószínűtlen színekben játszó, gyönyörű dísztollakkal ékes madárbőröket, hogy viselőik paradicsomi tájak fölött szállnak, lebegnek, nincs szükségük lábakra, és emberek hátán fészkelnek. Aztán persze kiderült, hogy nagyon is vannak lábaik, ám megnevezésük (és egyetlen fajuk latin neve) ma is őrzi a legenda emlékét.
Új-Guineán és Queenslandben él a sokkal dísztelenebb, ám fészkelési szokása miatt mégis különleges talegallatyúk, mely a mi tyúkjaink távoli rokona, és kb. a méretük is megegyezik. Tojásait nem maga költi ki, hanem elszáradt lombokból 3-4 méter magas halmot kotor össze, melynek tetején pár méter mélyre ássa be magát, lerakja a tojásait, majd a lombdomb belsejében uralkodó nedves melegre bízza a fiókák kikelését. Tojásai igen nagyok, akkorák, mint a túzoké, a fiókák pedig nem pihésen, hanem teljesen kifejlett tollazattal kelnek ki, repülésre készen.
Végezetül pedig említésre érdemesek a pompás tollruhát viselő kakaduk – 12 fajuk közül 11 Ausztrália lakója –, a 49, szebbnél szebb tollazatú papagájfaj, valamint a szerény külsejű, ám mégis érdekes bagolyfecske, melynek kitátott szája nagyobbnak látszik az egész fejénél.
Ausztrália és a hozzá több tekintetben hasonló faunájú Új-Guinea megannyi különleges madár otthona.
Lajos Mihály
