Háború és béke: A tárgyalásban senki sem érdekelt?

A közelmúltban német írók, tudósok, filozófusok egy csoportja nyílt levelet tett közzé a Die Zeit című lapban, melyben felszólították a nyugati országokat, hogy tegyenek meg mindent a béketárgyalások megkezdéséért Ukrajna és Oroszország között. „A Nyugatnak mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy a felek a közeljövőben tárgyalásos megoldásra jussanak. Csak ez akadályozhatja meg a végzetes helyi és globális következményekkel járó, hosszú távú háborút, valamint egy olyan katonai eszkalációt, amely az atomfegyverek bevetéséig fajulhat” – írták. Felhívásuk Európában és Ukrajnában egyaránt heves reakciót váltott ki.

Ulrich Reitz, a német Focus online kiadásának főszerkesztője például cikkében emlékeztetett, Németországban legutóbb Frank Walter Steinmeier szövetségi elnök jelentette ki, hogy „minden háború a tárgyalóasztalnál ér véget”, de határozottan kijelenthető, hogy ez egy mítosz.

„A tárgyalások kifejezés az egyensúly, az igazságosság és a béke megteremtésével társítható. De ez hamis benyomás. Először is, a háborúk általában nem tárgyalásokkal végződnek. Másodszor pedig a tárgyalások nem feltétlenül hoznak békét” – idézi Reitzet a korrespondent.net.

A szerző Lengyelország esetét hozza fel példának. A második világháború során az ország előbb az Adolf Hitler és Joszif Sztálin közötti paktum áldozata lett. Később Sztálin ragaszkodott hozzá, hogy a lengyel állam birodalma fennhatósága alá kerüljön. Az amerikaiak és a britek belementek ebbe 1945-ben. Lengyelország elveszítette területe közel felét. Ezt a veszteséget Németország rovására kompenzálták. A „nyugati bővítés” eredményeként németek százezreit telepítették ki. S nem csak azért, mert Sztálin azt akarta, hogy bizonyos országok legyenek etnikailag homogének. Emberi jogok ide vagy oda, a nyugati szövetségesek egyetértettek vele. A jogállamiság helyett a tények brutális ereje érvényesült.

Reitz azt állítja, a háború győztese határozza meg a győzelem mibenlétét, beleértve a béke árát is. Nem fordul elő egyenértékű kártérítés az azonos erejű felek között.

Putyin parancsot adott a háború folytatására. Ukrajna viszont úgy döntött, hogy továbbra is ellenáll az orosz agressziónak. A fejlett nyugati országok megígérték, hogy segíteni fognak Ukrajnának. Más szóval, nincs tere a megegyezésnek. Ha Putyin beleegyezik a párbeszédbe, nem lehet biztos abban, hogy megengedik neki a Donbász megkaparintását. Ha Volodimir Zelenszkij kezd tárgyalni, ő sem lehet biztos benne, hogy visszaszerzi az ellenőrzést az oroszok által megszállt ukrán régiók felett. Ha a Nyugat ül tárgyalóasztalhoz, fel kell készülnie rá, hogy Putyin megkísérli megszabni Svédország és Finnország NATO-csatlakozásának árát.

Christian Moelling, a Német Külpolitikai Társaság igazgatója ezt az állapotot „háború nélküli rendetlenségnek” nevezte el. Ez egy újabb kellemetlen következtetéshez vezet: a béke nem lehet civil, ehhez erős hadsereg kell. Olyan időkben, amikor megjelent a revizionista és imperialista Pu­tyin, a fegyver nélküli béketeremtés vágya naiv, sőt veszélyes is – mutat rá Reitz.

Az úgynevezett „békebarátok” előszeretettel hivatkoznak a német történelemre. Azonban Németország a második világháború csatáiban elesett szövetségesek ezreinek köszönhetően szabadult meg Hitlertől és vált békéssé. Moelling megjegyzi: manapság az emberek inkább arra koncentrálnak, nehogy országaik a békesség felrúgóivá váljanak, mintsem arra, hogy harcoljanak Putyinnal, aki máris békétlenkedővé vált.

Reitz szerint az erőszak nem feltétlenül káros, sőt szükséges is lehet. A háborúk véget érhetnek béketárgyalások vagy fegyverletétel nélkül. A védekezők elszántsága és bátorsága a csatatér elhagyására kényszerítheti az agresszort. A támadó fél túl nagy veszteséget szenvedhet el ahhoz, hogy folytassa a háborút. Az oroszoknak, akárcsak az amerikaiaknak, a briteknek, a franciáknak – és persze a németeknek is – volt már ilyen tapasztalatuk a múltban.

Ez persze fegyverszünet lesz, nem béke. És ha valaki megmutatta a hibrid háború lehetőségeit, az éppen Oroszország volt a kis zöld emberkéivel a Donbászban és a nyugati kormányzati szervek, köztük a német Bundestag elleni kibertámadásokkal.

Ezért amíg a harcok folytatódnak, sem Oroszország, sem Ukrajna, sem a Nyugat nem lesz érdekelt a tárgyalásokban – állapítja meg Reitz. Ugyanezért szerinte értelmetlen minden nyílt levél a „béke barátaitól”. Mert békét követelnek bármi áron, ami csak akkor lehetséges, ha a Nyugat leállítja a fegyverszállítást Ukrajnának. Vagyis az egész fegyverletétellel ér véget.

Az ilyen békére felszólító nyílt levelekben ezt az álláspontot az „eszkaláció” veszélyével indokolják, amely túlmutat Ukrajna szabadságának kérdésén. Hiszen az egész emberiség elpusztulhat, ha kitör az atomháború Moszkva és a Nyugat között. A Fókusz főszerkesztője azonban megjegyzi, hogy ez az okfejtés alapjaiban téves.

„Ha az atomháborútól való félelem ennyire meghatározó tényező, akkor a NATO-nak azonnal fel kell oszlatnia magát, s javasolni Lengyelországnak, Romániának, Magyarországnak, Kelet-Németországnak és a balti államoknak, hogy békésen térjenek vissza Pu­tyin birodalmának uralma alá” – írja Reitz hozzátéve, hogy még így sem lesz semmiféle béke. Csak a katonai erő alkalmazását lehetne elkerülni.

Mihajlo Podoljak, az ukrán Elnöki Hivatal vezetőjének tanácsadója szerint azok a német értelmiségiek, akik felszólították a Nyugatot, hogy győzze meg Ukrajnát, folytassa a béketárgyalásokat az Oroszországi Föderációval, nem értik annak a háborúnak a természetét, amelyet Oroszország indított Ukrajna ellen.

„Ez nem egy darabka területért, bizonyos erőforrások birtoklásáért folytatott háború, vagy mondjuk a »köztársaságok« annektálásának lehetőségéért, amiről az Oroszországi Föderáció beszél. Ez háború Oroszország azon jogáért, hogy diktálja a feltételeit és a szabályait” – mondta.

Rámutatott: amennyiben a háború rosszul végződik, vagyis ha Ukrajna tesz valamilyen engedményt, akkor az egy idő után újabb konfliktussal fog fenyegetni.

(zzz/korrespondent.net)