Fáy Ferenc: Rabság

Magadra vess, ha úgy élsz, mint a rab

a kővé-dermedt álmok ketrecében,

hol üszkös karmod meghasad

s gubancos szőröd lombja zeng a szélben.

Fogára tűz az éj és fojt a nap,

s amíg szemedben fészket rak a szégyen,

te ott rágódsz a porban, egy falat

– gyerek vetette – emberi beszéden.

Magadra vess, ha úgy élsz, mint a rab

s nem látsz tovább az ember-szabta résen.

Vess bukfencet! hogy minden szenvedésen

s halálon át is ámíthasd magad,

hogy így vagy boldog; s rácsokkal-szabad

csöpp dolgaid közt Isten is megértsen.

Az egyik legkényesebb és igencsak összetett kérdést veti föl és boncolgatja Fáy Ferenc, mikor a rabságról ír rövid verset. De hogy, hogy nem, ebben a tizennégy sorban – egy szonett formájában – mégis sikeresen mutat rá a rabság lényegére.

Lehet, hogy az írásművészet titka, ami megsegítette őt ebben? Lehet, hogy Márai Sándornak igaza volt, mikor Fáy Ferencet – emigrációbeli sorstársát az 1970-es években – „legnagyobb élő költőnknek” nevezte, „beleértve az otthoniakat is”?

Meglehet. Különösképp, ha Fáy Ferenc versének hátteréhez azt is hozzávesszük, amit mások mellett Márai szintén vallott, hogy tudniillik az igazi, a halálosan komoly nagy írást mindig az élet írja. Fáy Ferencnek pedig bőségesen kijutott a halálosan komoly életviszontagságokból. Elég csak azt megemlíteni, hogy a második világháborúban volt amerikai fogságban, aztán 1947-ben „fél évre internálták, majd letartóztatták, és az ÁVO-n annyira megverték, hogy rabkórházba került”.

Aztán szökés, koncentrációs tábor – de felsorolni is sok lenne a hányattatásait. Itt mindössze azt emeljük ki, hogy szerzőnknek a rabságról szóló rövid verse mögött tényleg halálosan komoly élettapasztalat áll. Ezért kap különös figyelmet költeményének lényege: hogy az embert semmiféle viszontagsága nem tudja igazán rabosítani, ellenben a saját öt érzékszerve által fölállított rács-világ képes őt igazi fogollyá tenni...

                Penckófer János