Petőfi Sándor: A huszár
Szegény legény vagyok,
Nincs semmi vagyonom;
Szívem sem az enyém,
Rég bírja galambom.
Életemet pedig
Hazám, te szent hazám,
Kész áldozat gyanánt
Tenéked áldozám.
Ami még megmaradt:
Te szűz becsületem,
Magammal viszlek el,
Te sírba szállsz velem.
Az utolsó Petőfi-versek egyike. 1849. május 27–28-án született, és utána már csak három költemény: A honvéd, a Föl a szent háborúra és a Szörnyű idő. Nem támasztja alá semmi, de az ember fejében mégis megfordul, hogy bizonyára a szabadságharc kilátástalan alakulása, illetve a keserű vég megsejtése játszhatott közre szerzőnk feltűnően megcsappanó verstermésében.
Ennyi év után, és így nézve az életmű alakulását, úgy is tekinthetünk tehát A huszárra, hogy abban Petőfi Sándor mintegy utoljára foglalja össze költői és emberi magatartásának talán legfőbb elvét. Ez pedig – jól tudjuk – nem más, mint a szerelem és a szabadság eszményének mindenek fölé helyezése, a szerelmes ember és a „szent haza” magasztos ideája.
Ez olvasható ki az első és a második versszakból. A becsületről és a „sír” eshetőségétől szóló harmadik pedig e kettőből kiindulva gondolkodtat el. Az a kérdés merül föl, hogy a makulátlan, a „szűz becsület” mennyire értékes még manapság? Mennyire számítanak még a mai világban az efféle – egykor kincsnek mondott – dolgaink? És hogy Petőfi Sándor valóban „szegény legény” volt rövid életében, valóban nem volt „semmi vagyona”?...
Penckófer János