Csukás István: Vadgesztenye koppan a fejemen
Vadgesztenye koppan a fejemen, itt az ősz,
na, ez aztán elcsépelt költői téma!
A vadgesztenyét mindenesetre zsebre vágom,
ajándék ez is, vagyis ingyen van, mint
a levegő, vagy a fák aranya, vagy a bokor
sün-szuszogása, mohón begyűjtök mindent,
jó lesz még – mikor is, mire is? Jó lesz
bizony! Madár fürdik a kerti csapnál,
kutyafej nyúlik ki a kerítésen, körte
bimbamoz, dió pislog manószemként
a ráncos szemhéj mögül, elteszem ezt is
a többihez, hogy a végén ne üres kézzel menjek.
Menni? De hová? Hová „ne üres kézzel menjek”? – kérdi az olvasó miután nagyon hamar a végére ér Csukás István versének. És micsodának „a végén” „ne menjek üres kézzel”? – értetlenkedik. Lehet, hogy nem figyeltem kellőképpen, elszalasztottam valamit – gondolja az olvasó –, így újra nekilát a böngészésnek.
Most egy kicsit lassabban halad, mert ha nincs konkrétum, akkor biztos van rejtett utalás erre a bizonyos útirányra, célra, van benne utalás, hogy minek „a végére” kell gondolni. De nincs. Mindössze ennyi: „mohón begyűjtök mindent”, „jó lesz még”, „jó lesz bizony”; és utalás nélkül cseng a kérdés: „mikor is, mire is”?
Mindezekkel együtt jutunk arra, hogy e vers nyitja a felütésében lehet. Abban az önreflexióban, hogy „na, ez aztán elcsépelt költői téma”. Mert az őszt már valóban ezer formában énekelte meg a magyar költők igencsak népes tábora. Mégpedig abban a gondolatban tűnt föl leggyakrabban, hogy az emberi élet tavasza és nyara után az ősz következik, vagyis jön az öregség, a legutolsó életszakaszunk, majd az elmúlás.
De elmúlás-e az, ami az ősz után következik? Nem lehet, hogy Csukás István verse, azzal, hogy nem nevez meg se útirányt, se célt, egyáltalán nem az „elcsépelt” gondolatot gyarapítja: nem az őszt követő sima elmúlásra gondol? De akkor meg mire? Csak nem egy másféle kezdetre-tavaszra? Mert a „fejemen koppanó vadgesztenyében” tényleg nem a vég lakik, benne ott fészkel egy új, egy másik terebélyes vadgesztenyefa...
Penckófer János
