104 éve, november 11-én ért véget az első világháború

104 éve, 1918. november 11-én a Német Császárság és a nyugati szövetségesek a franciaországi Compiégne közelében egy vasúti kocsiban aláírták azt a fegyverszüneti egyezményt (Armistice de Rethondes), amely véget vetett az ötödik éve dúló világháborúnak.

Mindezt megelőzően, 1918 őszén a központi hatalmak már sorra fegyverszünetet kértek: szeptember 29-én Bulgária, október 30-án Törökország, november 3-án pedig az Osztrák–Magyar Monarchia.

Oroszország a politikai válsága miatt békekötésre törekedett a németekkel. Így első lépésben 1917. december 15-én megkötötték a breszti fegyverszünetet. A tárgyalások után 1918. március 3-án megkötötték breszt-litovszki békét. Bár Oroszország az antant oldalán harcolt, az első világháborút mégis az egyik legnagyobb vesztesként fejezte be. A békében az oroszoknak el kellett ismerniük Finnország, Lengyelország és Ukrajna függetlenségét, az ország elvesztette a Baltikumot, Fehéroroszország és Ukrajna egy részét, a birodalom szénbányáinak 90%-át. A finn, balti és ukrán területeken német és osztrák–magyar bábállamokat kívántak létrehozni. Ugyanakkor a központi hatalmak háborús veresége után, november 13-án a bolsevik vezetés érvénytelenné nyilvánította a béke rendelkezéseit.

A szövetségesek és a központi hatalmak formálisan még hónapokig hadiállapotban álltak egymással, mivel a Párizs környéki békeszerződéseket csak 1919–1920-ban írták alá.

Az első világháború hatalmas érvágás volt a kontinensnek, a mintegy 70 millió mozgósított katonából közel 10 millió ember lelte halálát, és mintegy 20 millió sebesült meg. Ez azt jelenti, hogy naponta átlag 6 060 katona esett el. A legnagyobb veszteséget a Monarchia szenvedte el. A halálozások miatt rengeteg család csonka lett, az árvák és az özvegyek számáról még becsült számok sincsenek. 1927-ben a Hadtörténelmi Levéltár munkatársai megpróbálták felbecsülni a Szent Korona országainak emberveszteségét. Eszerint a számadatok a következőképpen alakultak: az 5,5 millió hadköteles személyből 3 581 000 katona vonult be, ebből 524 ezer épségben hazatért, 833 ezer fogságba esett. 1 492 000 katona sebesült meg és 530 965 személy halt hősi halált.

A szerb fogságba esett, majd Szerbián és Albánián végigvonultatott magyar hadifoglyok vesztesége nem volt elhanyagolható, emellett még az Oroszországban tartózkodó magyar katonák voltak nehéz helyzetben, akik részint a közlekedési vonalak szétzilálódása és a polgárháborús helyzet, részben a bolsevik kormány magatartása miatt nem térhettek haza a fogságból. A szovjet-orosz kormány – válaszul az 1920-as népbiztosperekre – magyar hadifogoly tiszteket vett őrizetbe, és csak a Tanácsköztársaságot működtető személyek szabadon bocsátásáért cserébe engedélyezte hazatérésüket.

A világégést sem az Osztrák–Magyar Monarchia, sem a Német Császárság, de a Cári Orosz Birodalom sem élte túl. Ausztria-Magyarország felbomlásával megkezdődött a történelmi Magyarország haláltusája, melynek csúcspontjaként megcsonkították Szent István országát. 1920. június 4-én írták alá a versailles-i Nagy Trianon-kastélyban a trianoni békediktátumot Magyarországgal.

A trianoni békediktátum következtében Erdély, a Partium és a Temesköz keleti fele Romániához került. 103 093 km², a Magyar Királyság 31,78%-a lett Románia része, nagyobb terület, mint a megmaradt Magyarország. Horvátország, Szlavónia, a Szerémség, a Bánság nyugati része, Bácska, a Drávaköz, a Muraköz és a Muravidék Szerbiához került. Északon a főleg ruszinok által lakott Kárpátalja, a főként szlovákok lakta Felvidék és a szinte csak magyarok lakta Csallóköz, együttesen mintegy 61 633 km² Csehszlovákia része lett. Egy nyugati területsáv Burgenland néven Ausztria része lett. Fiume városát Olaszország szerezte meg, kisebb szepességi és Árva megyei területek Lengyelországhoz kerültek.

A diktátum eredményeképpen a 325 411 km² összterületű Magyar Királyság elveszítette területének több mint kétharmadát (az ország Horvátország nélküli területe 282 870 km²-ről 92 963 km²-re csökkent) és lakosságának több mint a felét (az 1910-ben még 20 886 487 fős ország lakossága 7 615 117 főre esett vissza). A korabeli magyar közvélekedést jól tükrözte Bethlen István nyilatkozata: „Mi nem tartományokat vesztettünk el. Bennünket földaraboltak. A mi esetünk nem Elzász-Lotaringia esete. A miénk Lengyelország esete. Németország lemondhatott egy tartományról, de mi fajunk egyharmadáról örök időkre le nem mondhatunk.” A fegyveres erők összlétszámát 35 ezer főben határozták meg, emellett megtiltották az általános védkötelezettséget (azaz a hadsereg csak önkéntes alapon szerveződhetett). A tisztikar és a legénység arányát is meghatározták: 1 750 tiszt és 1 313 altiszt volt kinevezhető.

dp