A nagy amerikai faunacsere

Észak Dél ellen

2022. november 15., 13:15 , 1033. szám

Évmilliókkal az Észak és Dél közötti amerikai polgárháború előtt a két Amerika földjén már lezajlott egy nagy észak-déli konfliktus, melynek a 2-3 millió éve kiemelkedett Panamai-földszoroson Észak-Amerikából Dél-Amerikába, illetve az utóbbi kontinensről az előbbire átvándorolt emlősök, s magának a két földrésznek a faunája volt a szereplője. A faunacsere pedig egyes fajok életterének a kiterjedését, mások életterének az összeszűkülését és a létért való fokozott küzdelmet is magával hozta, melyből inkább az Észak-Amerikából délre vándorolt fajok kerültek ki győztesen.

A két kontinens állatvilága korábban nagyon eltérően fejlődött, aminek földrajzi okai voltak. Dél-Amerika a déli szupervilágrészhez, Gondwanához tartozott, míg Észak-Amerika a nagy északi szuperkontinens, Laurázsia részét képezte. A két hatalmas földrész mintegy 300 millió évvel ezelőtt, a földtörténeti ókor karbon időszakában Pangeában egyesült.  A mezozoikum (földtörténeti középkor) során aztán Laurázsia és Gondwana elszakadt egymástól, majd a földtörténeti középkorban és a rá következő földtörténeti újkorban mindkettő lassan tovább darabolódott. Dél-Amerika a mezozoikum kréta időszakában, konkrétan a korai krétában, 140-150 millió esztendeje kezdett leválni Afrikáról, ám miután arról lehasadt, még jó ideig összefüggött Antarktikával. 40 millió évvel ezelőtt, a földtörténeti újkorban azonban kinyílt a Drake-átjáró, és Dél-Amerika szigetkontinenssé vált, ahol egyedi állatvilág alakult ki.

Csúcsragadozói közé tartoztak a hatalmas, röpképtelen gyilokmadarak, köztük a 3 méter magasra megnövő, hüllőkre és emlősökre vadászó Phororhacos, melynek óriási, erős csőrben végződő feje nagyobb és hosszabb volt, mint egy lóé. Mellettük erszényes ragadozók – például a kardfogú tigrishez hasonlóan hosszú, görbült szemfogakat viselő Thylacosmimus – lestek a prédára, de sok más erszényes is élt itt, sőt az oposszum a jelenkort is megérte, akárcsak az erszényes vidra, az egyetlen, vizes élőhelyhez alkalmazkodott erszényes. De méhlepényes emlősök is lakták ezt a földrészt, köztük sajátos patások, melyek ősi formái közt egyaránt akadtak növényevő, illetve mindenevő és ragadozó életmódot folytatók. Itt is elkülönültek egymástól a párosujjú és a páratlan­ujjú patások, mint a fejlődésében a teveféléket, konkrétan a lámaféléket „leutánzó”, 1,8 m magas dél-amerikai őspatás, mely három ujjat viselt, vagy a mindössze 35 cm-es lóutánzó dél-amerikai patás, melynek öt ujja éppúgy fokozatosan lecsökkent egyetlenegyre, mint a lóféléké, sőt a fogazata is a lovakéra emlékeztetett. Az óvilági keskeny orrú majmokkal ellentétben itt széles orrú majmok alakultak ki. A legkülönösebb állatcsoportot pedig a sehol másutt elő nem forduló vendégízületesek alkották/alkotják. A közéjük tartozó fajok egyedeinél az utolsó hát- és ágyékcsigolyán a rendes ízületi nyúlványok mellett járulékos ízületi nyúlványok jelentek meg, melyek vendégízületekké váltak.  Két nagy csoportjuk volt/van: a páncélos, illetve a szőrös vendégízületesek. A páncélosok testét csont- és szarupáncél védte/védi, a hátpáncél pedig egymáshoz képest elmozdulni képes övekből állt/áll. Mára csak kis termetű fajaik maradtak fenn, ám a régmúltban óriások is akadtak köztük, mint a négyméteres Doedicurus, mely még pár ezer éve is élt Dél-Amerikában, hátpáncéljukat pedig kunyhókként használták az indiánok. A szőrös vendégízületesek esetében a jelenkort megért hangyászok, a törpehangyászok, illetve a fákon élő lajhárok mellett disznó, bika, sőt elefántméretű földi lajhárok is honosak voltak itt. Az óriások közé tartozott a 4 m hosszú Megatherium americanum, illetve a 6 m-es testhosszt és az 5 tonnás testsúlyt elérő Eremotherium eomigrans.

Miként alakult ki ez a különös fauna? Az első erszényesek a középső-késő krétában jelentek meg, valószínűleg Dél-Amerikában, a legkorábbi méhlepényesek pedig nagyjából ugyanekkor, minden bizonnyal Ázsiában. Mivel Pangea ekkor még nem darabolódott fel teljesen, a még specializálatlan erszényesek, illetve méhlepényesek szétterjedtek a formálódó kontinenseken, a már specializálódott méhlepényes ragadozók viszont nem jutottak el az ekkorára szigetkontinenssé vált Dél-Amerikába (ahogy Ausztráliába sem), a vendégízületesek pedig csak Dél-Amerika földjén fejlődtek ki.

Dél-Amerika első új jövevényei – ősmajmok, egyes rágcsálók – 30 millió éve érkeztek ide Afrikából. A Karib-lemez és a Pacifikus-tábla találkozásakor ugyanis kiemelkedett a Nagy-Antillák és a Kis-Antillák, a jövevények pedig Afrika felől, talán a Karib-lemez egy korábbi szigetívén, esetleg uszadékfák törzsén érték el a dél-amerikai partokat. Majd a fent említett két tektonikus tábla találkozása révén 2-3 millió évvel ezelőtt kiemelkedett a Panamai-földszoros, Észak-Amerika és Dél-Amerika között pedig megindult a faunacsere. Az óriás méretű lajhárok Észak-Amerikába is eljutottak, akárcsak egyes páncélos vendégízületesek (öves állatok), valamint az erszényesek közül a mai virginiai oposszum. Dél-Amerikába pedig rengeteg méhlepényes emlős vándorolt be, köztük macskafélék, kutyafélék, lámafélék, egyes masztodonok, szarvasok, medvefélék, tapírfélék, lófélék. Egy részük kihalt, de sokuk fennmaradt. A dél-amerikai ősi élővilág viszont megsínylette a faunacserét. A fejlettebb méhlepényesek kiszorították a legtöbb erszényest, valamint a gyilokmadarakat, míg a kisebb földi lajhárokat valószínűleg a hatalmas kardfogú tigrisek pusztították ki. De miért tűntek el az óriási öves állatok és földi lajhárok? Nos, minden bizonnyal az ősindiánok túlvadászata miatt. Dél-Amerika faunája pedig elnyerte mai formáját.

Lajos Mihály