Áprily Lajos: Téli reggel
Ködben ember haladt.
Páncélos hó harsant a súly alatt.
Szakadt a fátyol: hegytetőre ért.
Nap villogtatta bükkcserjén a dért.
Gallyak hóbarlangjába cinke szállt,
fény szédítette s egy napos titok,
s dermedt rügy-csipkerózsikák között
dalolt:
– Nyitni fog – nyitni fog – nyitni fog!...
Feje felett
azúr-kék szajkó-toll csillant a fán
s hókristályos lett kalap és kabát:
a rikoltozva rebbenő madár
leverte rá a cifra bükk havát.
S amerre járt:
hegyek ontották rá a napsugárt
s hó-szikra kápráztatta – milliárd!...
Köd várta lent.
A ködbe visszament
s házába tért derült aszkétaként.
Két szemben a csodálkozás kigyúlt:
– Sötét ember, honnan hozol ma fényt?
Igen, a fénynél – a világban érzékelhető és a lelki fénynél – aligha van értékesebb-fontosabb. Mert a fény a mindenek forrása, és jaj nekünk, ha behomályosodik lelkünk, hogyha köd telepedik benső látásunkra. A Téli reggel persze csupán megérinti ezt a hallatlanul fontos emberi létérzékelést – amikor elhangzik zárásként a kérdés: „Sötét ember, honnan hozol ma fényt?” –, merthogy Áprily Lajos verse elsősorban természetleíró költemény.
Vagy mégse? Mindenesetre igaz: természetleírás tölti ki a java részét, viszont a szerkezete – az a jól kivehető versfelépítés, hogy ködből indul el az ember, és aztán ködbe érkezik vissza a végén – igencsak elgondolkodtató. Felidézi Szabó Lőrinc verssorát – „Köd előttem, köd mögöttem” –, vagy Németh László önéletírását: „Homályból homályba”.
De most maradjunk a szerző természetleírásánál. Szinte tapintható például, amilyen érzékletességgel közvetíti a téli, havas táj vakító fényességét, a „hó-szikrák” elkápráztató „milliárdjait”.
Ahhoz pedig, ahogyan a „fény szédítette” cinke látja és tudja az eljövendő igazságot a „dermedt rügy-csipkerózsikák” kapcsán – és ezt az igazságot ki is énekeli –, utolérhetetlen fénnyel tölti meg az embert. „Nyitni fog – nyitni fog – nyitni fog!...” Ettől a bizonyosságtól nincs emberi lélek, amely föl ne derülne, amely ne lenne képes kivilágosodni...
Penckófer János
