Kosztolányi Dezső: Sorsunk

Tanuld meg, porember, a sorsod: lemondás

s lemondani nekem oly fájdalmas-édes.

Ura a végzetnek, ki ezt megtanulja,

bánat és csalódás nem fér a szívéhez.

Nézd a természetet, mint vár elmúlásra,

minden egyes ősszel lassan hervadozva

csüggedt mosolyában, hogy a világ lássa,

küzdelem és bukás a porember sorsa.

S tudok lemondani: oly édes-nyugodtan

hajtom le fejemet síri nyoszolyámra

s édes a lemondás: az élet torz-arcát

redőosztó kézzel mosolygósra váltja,

vérezve vesződünk viharzajos tusán,

míg végre a halál karján elalélunk

s fáradt szemeinknek a zűrzavar után,

a ciprusok árnyán dereng fel a célunk.

Hajoljatok meg a tomboló sors előtt,

mert az ő hatalma zabolátlan, örök.

Ha nem hajolsz, ledönt, mint vihar a tölgyet

s ravatalod ormán kárörvendve röhög.

Leteper a földre dühös küzdelemmel,

vasmarokkal legyűr a fekete sírba.

A temető minden kövére az ember

kudarca s a sorsnak győzelme van írva!

Egy huszonkét esztendős fiatalember verse; de a Sorsunkban már eléggé tisztán hallani a későbbi érett Kosztolányi-hangot. És persze könnyen észrevehető a rendkívül természetes versbeszéd, akárcsak a nyelv zeneisége iránti érzékenység.

A sors versbeli értelmezése viszont nem vetít előre semmit. A huszonkét esztendős fiatalembernek ez nem holmi előrejelzése-ígérete, hogy később – ahogy mondani szokás: érett fővel – ennél árnyaltabban, megfontoltabban gondolkodik majd a sorsról.

Ez a sorsértelmezés kiállja az idő próbáját. Hiszen a legtöbb embernek a sors szó bizony ezt a „lemondást” jelenti, ahogy a költő mondja: „a tomboló sors” előtti „meghajlást”. Mintha a „legyen meg a Te akaratod” imasort is megérintené, de mindenképp bölcs tanács egy huszonkét éves fiatalembertől, hogy „a temető minden kövére az ember kudarca s a sorsnak győzelme van írva”.

A későbbi olvasó előtt persze a sors szó másféle értelmezése is fölvillan. Gondoljunk csak arra például, hogy milyen magabiztossággal és mekkora meggyőződéssel hangoztatták a szocializmus korának ateistái a „sorsomnak kovácsa én magam vagyok” elvét.

De a sors szó legkülönlegesebb jelentéstartományát mégiscsak a mi Kertész Imrénk ajánlotta be a magyar köztudatba, mikor regényének ezt a címet adta: Sorstalanság. Ízlelgettük, forgattuk a szánkban és elménkben annak idején e furcsa szerzeményt, míg aztán az irodalmi Nobel-díj elnyerése után az egész világnak el kellett merengenie: valóban létezhet sorstalan ember?

                Penckófer János