Vajda János: Önkéntes dala

Isten hozzád, apám, anyám, kedvesem;

A hazáé a legelső szerelem,
A szabadság harcaiba elmegyek,
S vissza csak a győzelem hoz engemet!

Emelkedik a szabadság zászlója,
Ki ne menne, ki ne menne alája?
Héj, leéltük a keserves időket,
Mikor érte meghalni sem lehetett!

Keljetek föl, régi sírok lelkei,
Elrabolt szabadságunknak hősei!
Nézzetek ránk, s vigasztalva legyetek,
Nem hiába folyt el a ti véretek!

Nincs ugyan már a magyarban annyi vér,
Mennyi eddig elfogyott a hazáért,
Hej de ami kevés magyar vér kering,
Szabadságért kifolyt vérből származik!

Isten hozzád, apám, anyám, kedvesem;
Szabadságé a legelső szerelem;
Szent szabadság, ha te nem lehetsz miénk,
Sírjainkon élni fog a dicsőség.

Érvényes, bizony még ma is érvényes az a nagyon sokszor emlegetett irodalomtörténeti megállapítás, hogy Vajda János költészetét két óriásunk – Petőfi Sándor és Ady Endre – közé helyezve lehet a legjobban érteni. Esztétikai-poétikai szempontból verseinek egyik szárnyát ugyanúgy jellemzi a magyar népdal nyelvi-költői kristálytisztasága (Petőfi), mint másikát az allegorikus-szimbolikus látás- és kifejezésmód (Ady).

A versek hangvételében jártas olvasó azonnal felismeri, hogy az Önkéntes dalában melyik szárny dominál. Petőfi költői hangját sokan úgy vélik felismerni benne, hogy vallják: eredeti Vajda János-i versformálással állunk szemben.

Ám ez a vájtfül ne legyen öncél. És ne álljunk meg a tudományos megértésnél sem. Hiszen ki ne érezné, hogy itt a szabadság az, ami mindenek fölött áll. Nem figyelmetlenségből használja a költő a szabadság szót annyiszor. Az öt versszakban hatszor.

Az Önkéntes dala a magyarság századokon átívelő törhetetlen szabadságvágyát szólaltatja meg, de konkrétan az 1848–49-es szabadságharchoz kötődik. Vajda János ugyanis a Pilvax törzsvendége volt, így 1848. március 15-én ő is részese a szabadságharc zászlóbontásának, augusztusban pedig már önkéntes honvéd. Tehet-e ennél többet egy személy a szabadság népéért?

                Penckófer János