Kárpátaljai magyar fiatalok, avagy megmaradásunk zálogai
Boldogulás szülőföldön (34. rész)
„Jobb későn, mint soha!” Gyerekkoromban nem nagyon értettem ezt a közmondást. Ám az idő és a közben megszerzett tapasztalatok, mint sok más dolgot, ezt is igazolták az életemben. Cikksorozatunk újabb szereplője is úgy véli, hogy a cél elérésében mindig több esélye van a későn indulóknak, mint a soha el nem indulónak. Így tehát bátran bele kell vágni mindenbe, amibe szeretnénk – mondja −, mert sosem késő! Emellett a jelenlegi kárpátaljai helyzet is jól mutatja, hogy mit jelent ez a sokak által ismert közmondás. Erre és még sok minden másra is reflektálva ad választ kérdéseimre a több lábon állás és a diverzifikáció fogalmát is már jól ismerő beszélgetőtársam.
– Kérlek, mesélj kicsit magadról!
– Bakó Ferenc vagyok, Beregdédában születtem, ott is élek feleségemmel, Bakó Jánával és kisfiammal, aki továbbviszi a Bakó Ferenc nevet, ami kutatásaim szerint már minimum 140 éve öröklődik, akkor született ükapám, korábbról nincs információm. Miután elvégeztem a helyi általános iskolát, a Beregszászi Szaklíceumban (most Beregszászi Szolgáltatási Líceum, a „Csóka”) szakács szakra felvételiztem. Jelenleg pedig másodéves egyetemi hallgató vagyok Rivnében, a Sztepan Demjancsuk Akadémikus Nemzetközi Közgazdasági és Bölcsészettudományi Egyetem Magán Felsőoktatási Intézményben tornatanár és sport szakon, nappali tagozatos munkarendben, de mivel a Beregdédai Gimnáziumban testnevelést tanítok, ezért szabad óralátogatást kaptam az intézménytől. Közben egy kis magánvállalkozást is működtetek, és nem utolsósorban a Nagybégányi kistérség képviselő-testületének is tagja vagyok. A jótékonykodásból is kiveszem a részem. Kapcsolatban vagyok több szervezettel, akiknek rászoruló családokat segítek felkutatni és meglátogatni. Kitaláltam egy saját programot is, amelynek keretében minden év novemberében gyűjtést hirdetek az egyedül maradt idősek, a beteg gyereket nevelő és/vagy a hátrányos helyzetű, sokgyermekes családok részére, azért, hogy jobbá tegyük a karácsonyukat. Ezenkívül még a mezőgazdaságban tevékenykedem, azon belül pedig gyümölcstermesztéssel foglalkozom. Plusz sok ember fordul hozzám hivatalos ügyek intézésében, akiknek tanácsadással segítek. Kissé megterhelő, de mivel nehéz időket élünk, muszáj több lábon állni.
– Mi volt a legfőbb ok – felsorolhatsz többet is –, hogy itthon, Kárpátalján maradtál és helyezkedtél el? Miért marad itthon egy kárpátaljai fiatal, hogyan látod ezt?
– Szeretem Kárpátalját, és szeretek itt élni! Itt él a családom, és itt születtek őseim, akik több bajt és nagyobb háborúkat megélve sem hagyták el szülőföldjüket! És hogy miért is vagyok itt? Erre Radnóti Miklós megadja a választ a Nem tudhatom… című versében: „Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel/ egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,/ tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,/ s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon/ a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.”
– Kérlek, mondj három olyan dolgot, mondatot, ami meghatározza azt, hogy ki vagy te! Kezdd a legfontosabbal!
– Realista ember vagyok. Nem hiszek a mesékben és a semmiért adott nagy nyereményekben. Úgy vélem, mindenért meg kell dolgozni, ha szeretnél elérni valamit. A dolgokat több szemszögből is megvizsgálom, mielőtt cselekszem, mivel azok más megvilágításban másképp hatnak. Igyekszem kihozni mindenből a maximumot. Nem szeretem a félmunkát és a félben hagyott dolgokat. Békés és általában jó kedélyű ember vagyok, igyekszem a konfliktusokat is így kezelni, békésen vagy elpoénkodva. Emellett családcentrikusnak tartom magam, mivel mindent értük teszek, amit csinálok. Nem dohányzom, nem iszom alkoholt és koffeint sem, és erre biztatom a környezetemben élőket is, mivel az egészség nagyon fontos. Talán furcsa ember vagyok mások szerint, de szerintem nincs abban semmi fura, ha az ember nemet tud mondani az egészségét károsító dolgokra.
– Hogyan éled meg kárpátaljai magyarként a mindennapokat ott, ahol élsz?
– A háború kezdetén még nem tudtuk, hogy milyen nehézségekkel fogunk szembenézni, és hogy hogyan is legyen a továbbiakban. Munkahelyek szűntek meg, az emberek jó része külföldön keresi az új és jobb életet. A másik része itthon maradt, hogy a fronton védje a hazát, vagy ha nem a fronton, akkor otthon a házát és a családját. Szinte mindent újra kellett kezdeni, új kapcsolatokat építeni. Egy kijevi családot is befogadtam 3 hónapra a saját házamba, abban az időben, amikor Kijevet ostromolták. Télen a pár hónapos babánkkal szembenéztünk az áramkimaradások nehézségeivel is, és mivel a házunkat villannyal fűtjük, ez egyáltalán nem volt egyszerű feladat.
– Mit gondolsz, mi kárpátaljaiak hogyan éljük meg az életünket a szülőföldünkön vagy a „nagyvilágban” az adott körülmények függvényében?
– A kárpátaljai nép nagyon alkalmazkodó, bármilyen élethelyzetben feltalálja magát, és rettentő magas a tűréshatára. Köszönhető ez annak szerintem, hogy az utóbbi 100 évben ez a terület többször is gazdát cserélt, és az itt élőknek mindig alkalmazkodniuk kellett az új rendszerhez. Az állóképességünk is magasabb egy átlag európaihoz képest. A lakosság sokszínűségéből adódó tulajdonságunk az egyik legfontosabb értékünk, mégpedig az, hogy mindenkit elfogadunk, legyen az bármilyen nemzetiségű. Így lett a kárpátaljai ember békés és vendégszerető is. Egy kárpátaljai mindig „kárpátaljai” marad, bárhol legyen a nagyvilágban, és még a gyerekeik is magukkal hordják ezt a kötődést, amit a szüleik éreztek szülőföldjük iránt.
– Napjainkban, hogyan lehetne itthon tartani a fiatalokat? Milyen új ötletekre volna szükség? Hogyan tud most boldogulni egy fiatal a szülőföldjén?
– Munkalehetőség és biztonság! Ezek azok a dolgok, amelyekre szüksége van most egy fiatalnak ahhoz, hogy el tudjon kezdeni itthon valamit is… A háború kitörése utáni hónapban a testvéremmel közösen vettünk és beindítottunk Beregszász központjában egy büfékocsit. Rizikós volt befektetni bármibe is, és sokan inkább nem is tették (főleg akkor, amikor még Kijevben is bent voltak a megszállók). De mi megpróbáltuk, lesz, ami lesz alapon, mivel mindenképpen itthon akartunk maradni. Mi így próbálunk boldogulni.
– A munkádban eltöltött idő során milyen tapasztalatokra tettél szert? Mik jellemzik leginkább a foglalkozásodat, hivatásodat?
– A vendéglátói szférában jelentős a visszaesés. Kevesebb a vásárló, és több az olyan, akinek nincs pénze egy teára sem. A vásárlói kör is szinte teljesen lecserélődött a betelepültekre. Talán 30%-át teszik ki az itthon maradtak. Az iskolában pedig azt veszem észre, hogy jelentősen kihat a gyerekek tanulására és viselkedésére is az, hogy nincs együtt a család. A gyerekeknek szükségük van az édesapjukra! Az ügyintézésnél pedig azt látom, hogy az emberek igyekeznek privatizálni ingatlanjaikat, még 2025 előtt, mert akkor jár le az „ingyen földigénylési” lehetőség. Viszont sok házat és földet vásároltak meg a belső menekültek.
– Kérlek, idézd fel eddigi legjelentősebb teljesítményedet az életben, bármely téren.
– Sok magára hagyott gyereket és időst is meg tudtam már látogatni (nemzetiségtől függetlenül) a karácsonyi gyűjtési programomnak köszönhetően. Az iskolásoknak tornaeszközöket építettünk, amit szintén én szerveztem.
Amire még büszke vagyok, hogy 10 évvel ezelőtt a kétkezi munkámból egy házat tudtam vásárolni, amelyet évekig turistáknak adtam ki. 2015-től pedig mint helyi képviselő tevékenykedem.
– Mit jelent az önismeret számodra?
– Az önismeret az önmagunk oly módon történő felismerése, megismerése, amikor meglátjuk és beismerjük hibáinkat. Megtanulunk együtt élni velük, és ha lehet, akkor megpróbálunk változtatni rajtuk. Az önismeret szerintem egyfajta alázatosság is, mert ezzel legyőzzük az ént, és egy probléma esetén már nemcsak a másik emberben véljük felfedezni a hibázás lehetőségét, hanem először elkezdjük magunkban keresgélni.
– Számodra mit/kit jelent a kereszténység? Mit jelent neked a hit? Ki számodra Isten? A nagy többség számára ki Isten?
– Számomra sokat jelent a hit. Görögkatolikus vagyok. Úgy vélem, az életben semmi nem történhet Isten nélkül, Isten akarata nélkül. Sajnos egyre kevesebb a hívő keresztény ember, úgy érzem, mintha egy jól megszervezett összeesküvés folyna a kereszténység ellen a világon. Magas fokon zajlik mindenütt az egyházak lejáratása, az iszlám mecsetek pedig épülnek Európa-szerte.
– Te milyen narratívát adnál vagy képzelsz el ahhoz, amely által a kárpátaljai magyarság továbbra is itthon maradhat, boldogulhat, fejlődhet?
– A kárpátaljai magyarságnak is az kell, ami mindenki másnak az országban vagy a világon: munkalehetőség és biztonság. Megfelelő állami támogatással és odafigyeléssel biztosan meg lehet majd teremteni azokat a körülményeket, amelyeknek köszönhetően a kárpátaljai magyar itthon fog maradni, és itthon képzeli el az életét és jövőjét. Én hiszek abban, hogy ez meg fog történni! Sokat jelent Magyarország és az Európai Unió által nyújtott támogatás is, de az itthoni biztonság és a stabilitás tudja csak visszafordítani a népességfogyást, mind a magyar, mind a más nemzetiségűek között.
Csak reménykedni tudunk abban, hogy legalább a fele visszajön azokból, akik elmentek.
– Mit jelent igényesnek lenni? Mi, kárpátaljaiak igényesek vagyunk?
– Szerintem igényesek vagyunk, de tudjuk a mértéket is. Jól be tudjuk osztani azt a kevés pénzt is, amit keresünk. Csak a fontos dolgokat vásároljuk meg, viszont semmiben nem szenvedünk hiányt, ami kell a mindennapi életszükségletekhez. Nem veszünk fel kölcsönöket a bankból, és nem élünk hitelből, mint más (gazdagabb) országok állampolgárai… Megpróbálunk megállni a saját lábunkon és nem függeni senkitől.
– A kialakult körülmények tekintetében mi az, amivel a legtöbbet tudunk tenni a környezetünkért, embertársainkért, önmagunkért?
– Oda kell figyelnünk azokra az idős embertársainkra, akik egyedül maradtak. Néha rájuk kell nézni, legalább a közelben élőkre. Hátha tudunk értük tenni valamit, amit egyedül már nem tudnak megcsinálni.
A környezetet is védeni kell, mivel nagyon nagy gond nálunk a „szemétprobléma”. Néha úgy érzem, hogy az áttelepült családok nagy része nem érzi magáénak annyira az új, itteni lakóhelyét, hogy a szemetet ne dobja el az út szélére vagy zsákokban az árokba. Persze köztünk is van ilyen ember, mivel szemét a menekültek előtt is volt bőven. Ha ilyet látunk, akkor rá kell szólni az illetőre.
– Mi a véleményed az országban, a világban a közelmúltban és a jelenben zajló, mindenkit érintő folyamatokról, eseményekről?
– A háború mindenki szeme előtt zajlik. Mindenki tudja, hogy Oroszország megtámadott minket, és országunk katonái hősiesen helytállnak ellenük. Ettől függetlenül nagyon jó lenne, ha már vége lenne, és visszatérne minden a régi kerékvágásba. A családok újra együtt lennének, nem lenne annyi elhagyatott ház, és nem lennének „szellemutcák”, ahogy a helyiek nevezik azokat az utcákat vagy utcarészeket, ahol szinte már minden ház üres. Szép lenne, ha újra gyerekzsivajtól lenne hangos az iskolába vezető út, ezért kell imádkozunk!
– A fiatalok mit tudnak tenni a béke elősegítése, a helyzet megoldása érdekében?
– Mivel a fiatalság körében a legelterjedtebb a különböző internetes portálok használata, annyiban tudnak segíteni, hogy nem osztanak meg provokatív posztokat, cikkeket, videókat. És semmiféle olyan oldalt ne látogassanak meg, amelyiknek nem győződtek meg a hitelességéről. A kialakult helyzetet ezzel nem tudják megoldani, viszont az egymás közötti békét és a lakosság nyugalmát elősegítik.
– Reménnyel tekinthetünk-e mi, kárpátaljaiak a jövőbe?
– Mindenképpen reménykedni kell a jóban, bármi is zajlik most az országban.
A remény az, ami az embereknek erőt ad ahhoz, hogy újra elkezdjék a mindennapjaikat, és továbbra is itt maradjanak minden nehézség ellenére is. Mivel közel vagyunk az Európai Unióhoz, hiszek abban, hogy a háború után több fejlesztés is fog történni vidékünkön. Arra biztatok mindenkit, aki elment, hogy ne adják fel a reményt véglegesen, mert lesznek itt még szebb és jobb idők. Várja őket haza a szülőföldjük és a ház, amibe egy élet munkáját rakták bele. A szilvafába vésett és a friss betonban hagyott írások vagy véletlen lábnyomok várják haza gazdájukat…
– Mit jelent az egyéniség és egyediség?
– Az egyéniség vagy az egyediség egy olyan emberi vonás, amivel az egyén kiemelkedik, különbözik a környezetében lévőktől, és azzal azonosítják aztán, amiben ő egyedi. Ez ad egyfajta megkülönböztethetőséget is az illetőnek.
– Mit ajánlanál más fiataloknak? Milyen megoldásokat eszközöljenek, milyen irányba mozduljanak el az itthon boldogulás reményében? Mit tegyenek és mit ne?
– A fiataloknak azt tanácsolom, hogy ne féljenek belevágni az új dolgokba. Ne feledjék el, hogy milyen erősek, mivel itthon maradtak. Legyenek alkalmazkodók, mindig időben vegyék észre és reagáljanak az új helyzetekre. Keressék a betöltetlen réseket az élet különböző területein, és abba vágjanak bele, aminek látják a hiányát. Ne azt csinálják, amivel már mindenki foglalkozik, találjanak ki valami újat. Ne hagyják magukat félrevezetni, legyenek magabiztosak és kitartóak az álláspontjuk mellett, mert csak így érhetik el a céljaikat. A gyenge jellemű embert könnyű kisiklatni egy-két irigy „baráti” jó tanáccsal. Legyen eszükben mindig, hogy ők őrzik a háború utáni élet lángját, és ők a magvai annak a fának, amelynek az ágait és gyümölcseit a hazatérő testvéreink fogják alkotni!
– Milyen terveid vannak a jövőre nézve?
– Számomra a család az első! Szóval, hogy ne szenvedjenek hiányt semmiben, ez az elsődleges cél a jövőre nézve. Emellett a vállalkozásomat szeretném kicsit fejleszteni. Az iskolában is, ahol tanítok, vannak terveim még további fejlesztésekre. Én ezt tartom szem előtt: a cél elérésében mindig több esélye van a későn indulóknak, mint a soha el nem indulónak. Szóval vágjatok bele, amibe szeretnétek, mert sosem késő!
Dankai Péter