Reviczky Gyula: Pünkösd

Piros pünkösd öltözik sugárba,

Mosolyogva száll le a világra.
Nyomában kél édes rózsa-illat,
Fényözön hull, a szivek megnyilnak.
 

Hogy először tünt fel a világnak:
Tüzes nyelvek alakjába' támadt.
Megoldotta apostolok nyelvét,
Hirdeté a győzedelmes eszmét.
 

Piros pünkösd, juttasd tiszta fényed'
Ma is minden bánkodó szivének,
Hogy ki tévelyg kétségbe', homályba':
Világitó sugaradat áldja.
 

Habozóknak oldjad meg a nyelvét,
Világositsd hittel föl az elmét.
Hogy az eszme szívből szívbe szálljon,
Diadallal az egész világon!
 

Piros pünkösd, szállj le a világra,
Tanits meg uj nyelvre, uj imára.
Oszlasd széjjel mindenütt az éjet,
Szeretetnek sugara, Szentlélek!

Pünkösd a keresztény világ harmadik legfontosabb ünnepe, az egyházi tanítás szerint ekkor azt ünnepeljük, hogy a Szentlélek kiáradt Jézus apostolaira. A Bibliában az áll, hogy Jézus a feltámadását követően újra megígérte, hogy elküldi a Szentlelket az emberek közé. Lukács apostol szerint ez így történt: „Amikor elérkezett pünkösd napja, ugyanazon a helyen mindnyájan együtt voltak. Egyszerre olyan zúgás támadt az égből, mintha csak heves szélvész közeledett volna, és egészen betöltötte a házat, ahol ültek. Majd lángnyelvek jelentek meg nekik szétoszolva, és leereszkedtek mindegyikükre. Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek, és különböző nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogy a Lélek szólásra indította őket.” (ApCsel 2,1–4.)

Egyes vélemények szerint ezt a pillanatot nevezhetjük a keresztény egyház megszületésének. Az eltelt kétezer év során rengeteg hiedelem, rítus és szokás párosult az ünnephez, gondoljunk csak a pünkösdi király- és királynéválasztásra, a májusfaállításra, a falujárásra, a mátkálásra vagy éppen a csíksomlyói búcsúra!

A pünkösd fontos szerepet játszik a költészetben is, talán nincs is olyan jelentős magyar szerző, aki ne írt volna pünkösdi vagy az ünneppel kapcsolatos verset. Balassi Bálint, Dsida Jenő, József Attila, Reményik Sándor, Ady Endre, Fodor Géza, s a sort még hosszan folytathatnám. Én Reviczky Gyula Pünkösd című versét választottam erre az alkalomra.

A fiatalon elhunyt költő a felvidéki Vitkócon született 1855. április 9-én családon kívüli gyerekként. Apja nemesember volt, anyja pedig szlovák cselédlány. Dolgozott nevelőként, újságíróként, egy ideig az Új Idők című lap szerkesztője volt, majd a Pesti Napló és A Hon munkatársa lett. Később dolgozott a kassai Pannónia című német nyelvű lapnál, az Aradi Hírlapnál, a Függetlenségnél, majd haláláig a Pesti Hírlap munkatársa volt. A magyar szimbolizmus egyik előfutára tüdőbajban hunyt el 1889. július 11-én, Budapesten.

Verseit olvasva olyan érzésem támadt, mintha egy kortárs szerző művei lennének, aki valami oknál fogva archaikus nyelvezetet használ. A Magyar életrajzi lexikont idézve: „Írásaiban új szempontokkal, új szemlélettel frissítette fel a korabeli konzervatív kritikát. Harcolt az epigonizmus ellen. Költeményeiben a meghasonlás, a kételkedés, a pesszimizmus hangján tiltakozott a kor sivársága ellen.”  

Lengyel János