Babits Mihály: ÁLDÁS A MAGYARRA

Ne mondjátok, hogy a haza nagyobbodik.

A haza, a haza egyenlő volt mindig
ezer év óta már, és mindig az marad,
mert nem darabokból összetákolt darab:
egytest a mi hazánk, eleven valami!
Nem lehet azt csak úgy vagdalni, toldani.
 

Máskor is hevert már elkötözött tagokkal.
Zsibbadtan alélt a balga erőszakkal.
De mihelyt fölengedt fojtó köteléke,
futni kezdett a vér elapadt erébe.
Visszakapta, ami soha el nem veszett.
Nagyobb nem lett avval. Csak egészségesebb.
 

Lám, igaz jószágunk visszatér kezünkre,
bár a világ minden fegyvere őrizze.
Mert erős a fegyver és nagy hatalmasság,
de leghatalmasabb mégis az igazság.
Útja, mint a Dunánk és csillagok útja:
nincs ember, aki azt torlaszolni tudja.
 

Él a nagy Isten és semmise megy kárba,
Magyarok se lettünk pusztulni hiába,
hanem példát adni valamennyi népnek,
mily görbék s biztosak pályái az égnek.
Ebből tudhatod már, mi a magyar dolga,
hogy az erős előtt meg ne hunyászkodna.
 

Erős igazsággal az erőszak ellen:
igy élj, s nem kell félned, veled már az Isten.
Kelnek a zsarnokok, tünnek a zsarnokok.
Te maradsz, te várhatsz, nagy a te zálogod.
Zsibbad a szabadság, de titkon bizsereg,
és jön az igazság, közelebb, közelebb...

„Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!” – írja egyik versében Sajó Sándor. Viszont ha félretesszük a nemzeti büszkeséget, a trikolórt elvesszük a szemünk elől és szembenézünk népünk történelmével, bizony már korántsem ilyen rózsás a helyzet. Évszázadokon keresztül tiporták, gyilkolták a magyart idegenek, betörő rablók, behívott szövetségesek, polgárháborúkban gyérítettük saját magunkat. A mongol inváziók idején kezdődött a mindmáig tartó balsors, akkor ott olyan vérveszteséget szenvedett a magyar nép, amit azóta sem sikerült kihevernie. Aztán jött a török, az osztrák, a német és a szovjet, de most, békeidőben, a fehér csillagos demokráciában is fogy az ország népessége, fogy a magyar, bárhol is éljen a világban. Az ezernyi sorcsapás dacára mi mégis itt vagyunk, van saját országunk, nyelvünk, kultúránk. Ez valóban gyönyörűség. Igaz, hogy az ország egykori önmagához képest egyharmadára zsugorodott, de ez korábban is előfordult már. A határok folyton változtak, de a magyarság maradt, megmaradt a Kárpát-medence meghatározó népességének. Ez sem akármilyen teljesítmény, ha arra gondolunk: hol vannak már a pannonok, a kelták, a vizigótok, a longobárdok, a gepidák, a morvák, az avarok vagy a besenyők?

Talán „Él a nagy Isten és semmise megy kárba, // Magyarok se lettünk pusztulni hiába, // hanem példát adni valamennyi népnek,…”. Bíznunk kell a jövőben, bíznunk kell magunkban, mert bár most is nehéz időket élünk, de ez a nemzet már túlélt sokkal keményebbeket is! Nagy költőnk, Babits Mihály is jól tudta, hogy mi a dolgunk ezen a földön: „Ebből tudhatod már, mi a magyar dolga, // hogy az erős előtt meg ne hunyászkodna.”

                        Lengyel János