Pilinszky János: A fényességes angyal is
Emlékezés egy világháborús karácsonyra
Az égbolt elsötétedett.
S akár a végitélet
zord fellege tört volna ránk,
a föld is oly sötét lett.
Gyermekszívünk is oly nehéz!
A házak és a kertek,
az egész törékeny világ,
éreztük, velünk reszket.
Aztán a roppant csöndön át
puhán és észrevétlen,
a hangtalan meginduló
és puha hóesésben,
akár a fényes pelyhek is
vigyázva földet értek,
a fényességes angyal is,
ő is a földre lépett.
Vajon idén eljön-e a fényességes angyal, és lábai megérintik-e a sokat szenvedett, elgyötört földet, ahol ma is folyik a legújabb kori világháború egyik véres csatája? Vajon elhozza-e az angyal a békét, az áldott csendet, amikor hallgatnak a fegyverek? Vajon az 1914-es karácsonyi csoda megtörténik-e újra? Vajon a hópelyhek eltakarják-e a földön tátongó nyílt sebeket? Vajon elfedik-e a világ rútságát? Vajon a szívekbe, ha néhány napra is, visszaköltözik-e a szeretet? Vajon az elgyötört arcokat felékesíti-e újra a mosoly? Vajon a szétszakított családok megint egymásra találnak? Vajon gátat tudunk-e végre szabni a halálnak? Megannyi kérdés, de ki tudna mindezekre válaszolni? Vajon eljön-e újra közénk a Megváltó?
Régen láttam már fehér karácsonyt. Ha télen néhány napra leesik a hó, rögtön veszem a mobilomat, hogy lefényképezzem, mert sajnos nem marad sokáig. Karácsonykor aztán előveszem a fotókat és nézegetem, miközben elmém képernyőjén régi karácsonyok mozzanatai peregnek. Egy soha le nem forgatott dokumentumfilm, amolyan magán-Hollywood vagy inkább Etyek. Még élénken emlékszem a gyermekkori karácsonyokra, amikor édesapám szánkón húzott maga után, így mentünk a vállalati ünnepségre. Akkor a Télapót ünnepeltük meg Hópelyhecskét, de kit érdekelt, fő, hogy bezsebelhettem az ajándékokat. A hivatalban Télapó, odahaza meg a Jézuska hozta az ajándékot. Ahogy nagyobbacska lettem, segítettem feldíszíteni a fát, sőt nagyapámmal felmentünk a város főterére, ahol a kultúrház mellett árulták a fenyőt. Apai nagymamám mondogatta: amíg fel nem díszítjük, addig fenyőfa; ha már díszben pompázik, és a csúcsára feltettük a betlehemi csillagot, akkor lesz karácsonyfa. Egyszer a nagybátyámmal egyenesen a Kárpátokból hoztuk a fenyőt, mi magunk vágtuk ki. Aztán nagyapám a rokonoktól kapott egy műfenyőt, s máris odalett a varázs. Ma már mindannyian csillaggá váltak, s fentről tekintenek le, vajon állítok-e még karácsonyfát? Én, Beregszászban, a szülői házban?...
Minden karácsonykor kimegyek az ország háza elé, hogy megcsodáljam a nemzet karácsonyfáját, itt találkozom azon szeretteimmel, akik már csillaggá váltak. Oly sokan lettek odaát, hogy szerény angyalföldi otthonomban már szűkösen lennénk. Kell a hely az élőknek. A legfontosabb az élet. Mindenek fölött. Elhalt szeretteink is csak addig élnek tovább, amíg mi emlékezünk rájuk. Halálunkkal ők is elenyésznek. Karácsonykor ünnepeljük inkább az életet, a feltámadást!
Áldott, békés karácsonyt kívánok minden kedves Olvasónak Kárpátalján, Magyarországon, Európában, szerte a nagyvilágban!
Lengyel János