„Ember csak addig lehetsz, amíg nyelvedet őrzöd”

Interjú a Fodó Sándor-díjas Iván Évával

Vannak emberek, akik számára a tanítás nem egyszerűen munka, hanem hivatás, sőt életforma. 2025-ben a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) Fodó Sándor-díját többek között egy olyan kárpátaljai pedagógus kapta, aki évtizedek óta hivatásként, sőt küldetésként tekint a magyar nyelv és irodalom oktatására. Tanári pályáján generációk nőttek fel, miközben ő hűséggel őrizte a nyelv lángját – nemcsak a tantermekben, hanem a közösség szívében is. Az alábbi interjúban Iván Évával beszélgetünk hivatásról, identitásról, kihívásokról és arról, miért fontos ma is „hinni a szóban”.

– Mit jelent Önnek a Fodó Sándor-díj elnyerése?

– Húsz évvel ezelőtt olvastam arról, hogy a KMKSZ Fodó Sándor-ösztöndíjat hozott létre kiemelkedő teljesítményt nyújtó kárpátaljai magyar főiskolások számára. Úgy éreztem, ez méltó Fodó Sándor munkásságához, hisz diákjait nagyon szerette, nemcsak tanított, nevelt, példájával erőt adott, hogyan kell Kárpátalján megmaradni igaz magyar embernek. Aztán 2013-ban megszületett a Fodó Sándor-díj, melyet egy-egy, a kárpátaljai magyarságért, annak megmaradásáért munkálkodó pedagógus, egyházi személy és egészségügyi dolgozó kaphat meg. Ujjongtam! Az első gondolatom az volt: de jó lenne, ha egyszer e díj büszke tulajdonosának mondhatnám magam. Hisz már egyetemi diákként megismerhettem Fodó Sándort, akinek értékrendje, példamutatása sokunknak iránymutató volt. Felemelő érzés arra gondolni, hogy 1989 februárjában ott lehettem a KMKSZ alakuló gyűlésén és azóta is hűséges tagja vagyok. Ajándék ez, igazi ajándék! S most, 38 év tanítással és 36 év KMKSZ-tagsággal a tarsolyomban elmondhatom: Fodó-díjas lettem! Milyen érzés ez? Váci Mihály szavaival:
„…érdemes volt! Mindig érdemes lesz, hiszem!”

– Hogyan értesült róla, hogy idén Ön kapja a díjat? Milyen érzések kavarogtak Önben akkor?

– Április elején telefonáltak a központi KMKSZ-irodából, hogy szükségük lenne egy fotóra… Itt rögtön arra gondoltam, hogy talán egy, a KMKSZ-ről szóló könyvbe, hisz néhány éve a derceni alapszervezet ügyvezető elnöke vagyok. Nem érkeztem továbbgondolni, amikor Budai Zsuzsa kedves hangjával közölte, idén én nyertem a Fodó-díjat pedagógus kategóriában. Akkor hirtelen nem tudtam megszólalni. Valóban! Hisz annyira vágytam erre a díjra, ez különleges megtiszteltetés számomra.

– Miért döntött úgy annak idején, hogy pedagógus lesz, és miért éppen a magyar nyelv és irodalom mellett kötelezte el magát?

– Miért is választottam épp ezt? Már derceni kisiskolásként megfogalmazódott bennem, látva és megismerve tanáraimat, milyen jó tanítani: tiszteljük, becsüljük tanárainkat, úgy magyaráznak, hogy mindenki odafigyel, szavak nélkül is tanítanak – életvitelükkel, példájukkal. Én is ilyen szeretnék lenni – gondoltam. Szeretnék átadni másoknak valami újat, ami a hasznukra lesz, megismertetni velük csodálatos anyanyelvünket, megtanítani őket önállóan gondolkodni, véleményt alkotni s lelkesedni további tudásért. Tudom, hisz mindennap megtapasztalom: „A tanári hivatás a legnemesebb mesterségek egyike.”

– Tapasztal-e változást a diákok hozzáállásában a magyar kultúrához és nyelvhez az elmúlt években?

– A szókincsük biztosan változott. A hozzáállásuk? Azt hiszem, az kevésbé. Istennek hála, látom, a magyar kultúra, anyanyelvünk, magyarságunk megtartása éppoly fontos ma is, mint néhány évvel ezelőtt. Egyik diákom írta a fogalmazásában: „Amíg mi itt magyarul beszélünk, magyarul gondolkodunk és magyarul imádkozunk, addig lesz itt magyarság.”

Takaró Mihálytól hallottam nemrég egyik, a KMTKE által rendezett anyanyelvi konferencián, melyen én is előadóként vehettem részt, hogy a nyelvet nem megőrizni, hanem megélni kell. Ez így igaz. Hisz „hol vagy »otthon«? Csak a nyelvben”. S ezt tanulóink is érzik, tudják, anyanyelvünkön válhatnak azokká, akikké szeretnének.

– Milyen szerepet játszik a magyar nyelv és irodalom tanítása a kárpátaljai magyar identitás megőrzésében?

– Mi itt, Kárpátalján kisebbségi létben élük. Trianon után nehéz volt itt magyarnak lenni, ma sem könnyű. Nagy feladat hárul ránk, magyartanárokra: igazi értékeinket átadni a felnövekvő nemzedéknek, rávezetni őket, hogy a magyar nyelvnek megtartó ereje van. Megmaradásunkban a keresztény hit, erkölcsi értékeink, gazdag hagyományaink mellett különösen fontos szerepet kap anyanyelvünk csiszolása, folytonos használata, megélése. Nagy elődeink műveik által olyan kincseket hagytak ránk, melyek ma is ragyognak előttünk. Reméljük, továbbra is megmaradnak iskoláink, lesznek magyarságukat megtartó, büszke magyar diákjaink, akik megértik: „Ember csak addig lehetsz, amíg nyelvedet őrzöd. Naponta csodát tehetsz, ha az lesz az erődöd.”

– Volt-e olyan tanára, mentora, aki különösen nagy hatással volt Önre, és aki példát mutatott Önnek a pályán?

– Már a Derceni Középiskolában nagy szerencsém volt, hisz olyan tanárok tanítottak s jártak előttem jó példával, akik azt sugallták: érdemes tanulni! Egy tanárt azért kiemelnék: Tárczy Dániel kémiatanáromat. Miért éppen őt a rengeteg jó tanár közül? A kémia nem könnyű tantárgy, ő mégis közérthetővé tudta tenni, magyarázatait élmény volt hallgatni, minden diákhoz megtalálta az utat. Ha kellett, pici humorral fűszerezte mondanivalóját, és érdeklődést keltett minden diákban. Igazi tanáregyéniség volt.

Az egyetemről három tanárt emelnék ki. Fodó Sándor volt az az oktató, aki mindig azt sugallta: „Úgy éljünk itt, Kárpátalján, hogy ne sértsünk senkit, de minket se sérthessen senki!” Szavait mindig áhítattal hallgattuk. Kótyuk Pista bácsi precíz, pontos magyarázataival elkápráztatott bennünket nyelvórákon. Nagyon kedveltem Zékány Imre bácsi óráit, szerteágazó magyarázatát, különleges humorát, emberségét és igazságszeretetét. Igen, volt mit tanulni tőlük. Mentorokról is szól a kérdés, és itt szeretném megemlíteni Riskó Márta magyartanárt, barátnőmet, akitől rengeteget tanultam, ellestem tőle módszereket arról, hogyan adjuk át tanulóinknak az anyanyelv szeretetét, hogyan ismertessük meg velük gazdag irodalmunk kincseit, s nem utolsósorban hogyan maradjunk meg igaz magyar embernek itt, Kárpátalján.

– Milyen sikerekre emlékszik vissza a legszívesebben?

– Sokunk számára fontosak a sikerek, hisz ezek tudatosítják bennünk: jó úton haladunk. Ha sikerül megfejteni azt a titkot, tudást, mely mindegyik „kis emberkében” ott rejlik, megtanítani őket a szép magyar szóra, hogy majd varázsolni tudjanak anyanyelvünkkel, anyanyelvünkön – ez igazi siker.

Természetesen fontos állomása tanári pályámnak, amikor elnyertem az Év tanára címet, vagy könyvet írhattam, szerkeszthettem diákjaim, kollégáim számára segítségként a tollbamondáshoz és tartalomíráshoz.

Mi mindent csinál egy magyartanár a tanításon kívül? Szeretem a tanítványaimat versenyekre felkészíteni, ünnepségeket szervezni velük, magyarságerősítő programmal járni a szórványvidéket, részt venni különböző konferenciákon a kárpátaljai magyartanárok képviseletében – igen, ez igazi siker! Mégis a legfontosabb elismerés számomra az, ha tanulóim könnyebben boldogulnak az életben, tudnak véleményt alkotni, s szépen meg tudják fogalmazni azt. Ilyenkor úgy érzem, van foganatja az általam mutatott példának, hisz azóta is büszkén vallják: a Derceni Középiskolában tanulták meg, hogyan kell önállóan gondolkodni, véleményt formálni. S ha ehhez én hozzájárultam, annak nagyon örülök.

Sok-sok tanulóm volt az évek során, akikre mindig szívesen gondolok vissza, hisz feleleteikkel, a tanuláshoz való hozzáállásukkal, emberségükkel engem is lelkesítettek, lendületet adtak a további munkámhoz. Egyiküket mindenképp szeretném kiemelni. Ő Balázs Ervin, aki ma a Debreceni Egyetem Klinikai Központjában dolgozik vezető beosztásban. Minden tanárnak olyan diákot kívánok, amilyen ő volt: szorgalmas, figyelmes, érdeklődő, tiszteletet adó, jólnevelt és tudásra éhes. Ma orvosi konferenciákon, összejöveteleken megsüvegelendő szakmai előadásokat tart édes, ékes anyanyelvünkön. Nagybetűs Emberré vált, örülök, hogy igaz barátok lehetünk. Az ilyen sikerekre, elismerésekre éhes az ember.

– Mi az Ön pedagógusi hitvallása? Milyen értékek mentén végzi ezt a munkát?

– Nagyon szeretem a nap, fény, ragyogás szavainkat. Ezekben megtalálható a küldetésünk: jótékony napként, parányi lámpásként világítani. Hit, hűség, hitelesség – továbbra is ezek maradnak az irányt adó értékek számomra. Ehhez az áldott, felejthetetlen munkához kell még szenvedély, temperamentum, tehetség s „nagy hajlam”, hogy a tanár „ontsa tüzét, hogy példájával hatni akarjon”. S ha ez sikerül, kell ennél több? Megőrizni, továbbadni a lángot, megélni anyanyelvünket, megszerettetni és megbecsülni.

–  Ahogy beszélgetésünk végéhez érkeztünk, egyre világosabbá vált: a pedagógusi hivatás messze túlmutat a tananyag átadásán. Különösen ott, ahol minden magyar szó egyszerre a mindennapok része és egyben szimbolikus tett. Bár a világ körülöttünk folyamatosan változik, van, ami örök: a hit abban, hogy az anyanyelven való tanítás mindig reményt ad, közösséget épít és maradandó értéket teremt. Szívből gratulálunk a díj odaítéléséhez, és kívánunk további eredményes, örömteli munkát ebben a nemes hivatásban!

OG