A Würm-glaciális viharos lezárulása

Megaáradások az eljegesedés végén

Az USA északnyugati részén, Washington államban található a Scabland, egy szinte teljesen talajtakaró nélküli, kopár vidék. Ám kilométereken át húzódnak az egykor itt hömpölygő víz által kialakított „száraz vízesések” és kanyonok, víztől legömbölyített halmok, s ugyancsak figyelemre méltók a Scabland kőzeteitől eltérő összetételű kövek, valamint a kőzetekbe fúródó gödrök is. Miként keletkeztek mindezek? A kérdés megválaszolásához vissza kell utaznunk az időben a Würm-glaciálisba.

18 ezer évvel ezelőtt az eddigi utolsó eljegesedés már lecsengő időszakában volt, előbb lassú, majd 14–12 ezer éve már gyorsuló felmelegedéssel. Az észak-amerikai és az eurázsiai jégmezők több pontján az olvadó jégből hatalmas tavak keletkeztek, melyeket csak a roppant gleccserek által szállított kövek, sziklák tömegéből álló, a jégárak lábainál felhalmozódott óriási morénagátak vagy az olvadásnak még ellenálló jégfalak akadályozták meg – ideig-óráig – abban, hogy lezúduljanak az alattuk elterülő vidékekre. És most térjünk vissza a Scablandre. A Würm-glaciálisban két jégmező alakult ki Észak-Amerikában: nyugaton szinte teljesen a mai Kanada területén a kordilleráki jégtakaró, keleten pedig a mai Kanadára és az Egyesült Államok jelentős részére rátelepedett laurentiai jégmező. Az előbbi déli részén képződött a nagy kiterjedésű Missoula-tó, melyet dél felől egy jégfal övezett, ám a 18–18 200 és a 13–14 000 évvel ezelőtti időszakban többször is átszakadt, majd újrafagyott. S minden bizonnyal ugyanezek az események következtek be a mintegy 2,5 millió éve tartó pleisztocén jégkorszak glaciálisainak a lezárulásakor is. Így meg lehet magyarázni a felszíni formák létrehozásához szükséges, 2100 köbkilométernyi vizet megmozgató megaáradásokat, melyek gigászi erővel robogtak át a Scablenden, s ki tudták alakítani a Niagarától sokkal hatalmasabb „száraz vízeséseket”, valamint a kanyonok sorozatát, melyek zegzugosan futnak, ám ha megnézzük az egész hálózatukat, ki lehet mutatni egy északkelet–délnyugati fő csapásirányt. Ugyancsak a robajló áradások simították le a halmokat, sodorták ide a Scabland kőzeteitől eltérő összetételű sziklákat, söpörték le a talajtakaró szinte egészét, a gödröket pedig a gyorsan áramló kolosszális víztömegekben képződő hihetetlen erejű örvények, az ún. víz alatti tornádók fúrták bele az alapkőzetbe. Majd az áradatok áthömpölyögtek a Columbia folyó fennsíkján, s a folyó völgyén keresztül zúdultak be a Csendes-óceánba.

Más megaáradások is lezajlottak a Würm-glaciális végén. Mintegy 14 500–14 000 évvel ezelőtt került sor – ugyancsak Észak-Amerikában – a Bonneville-elöntésre. 13 000 éve következett be a Spokane-áradás. A Mississippi völgyén olyan hatalmas áradat zúgott át, hogy több méteres iszapréteg alatt bukkantak rá az egykori erdők fáinak az alsó, fennmaradt részeire. Roppant erejű volt a kb. 13 000 éve lezajlott Chuya Kura-elöntés. Mintegy 12 845 éve pedig az Altaj hegységre rátelepedett olvadó jégmezőn kialakult tó tört át egy 300 méteres morénagátat, melynek következtében Szibéria jelentős részén söpört végig az áradat.   

De lehetett-e kozmikus oka is az utolsó eljegesedés végén bekövetkezett elöntéseknek? 12 900 éve a felmelegedés hirtelen megtorpant, és bekövetkezett egy 1200 évig tartó lehűlés. Allen West, az Arizonai Egyetem kutatója és Ken Tankersley, a Cincinnatti Egyetem geológusa azzal az elmélettel állt elő, hogy a lehűlést a periódus kezdetén a laurentiai jégmező fölött felrobbant, megközelítőleg 1,5 km átmérőjű üstökös idézte elő. Több bizonyíték is szól a hipotézis mellett. Az adott időszaki üledékrétegekben kozmikus ütközéskor vagy egy égitest felrobbanásakor a hatalmas hőhatás révén keletkezett, szénben gazdag, üvegszerű, mikroszkopikus gyémántokat, megüvegesedett kőzetrészecskéket találtak. Emellett a réteg az átlagosnál gazdagabb irídiumban, mely fém a Földön ritka, az üstökösökben, aszteroidákban viszont gyakori, és a bolygónkon nem létező, kozmikus eredetű hélium-3-izotópokra is rábukkantak. Az USA keleti tagállamaiban pedig Delaware-tól Floridáig északnyugat–délkeleti tájolású, lapos horpadások sorakoznak, melyek a Nagy Tavak felé néznek. Az elmélet szerint a mai Chicago fölött robbant fel egy lapos szögben, északnyugat felől érkező üstökös, mely a légellenállás és a súrlódás miatt felhevült, szétrobbant, s a délnyugat felé száguldó darabjai alakították ki a horpadásokat. A robbanás hője megolvasztotta a laurentiai jégmező egy részét, a víztömeg végigrobajlott az amerikai Nagy Síkságon, a Mexikói-öbölbe érve felhígította a sós tengervizet, így leállt a Golf-áramlat, s ez a robbanás során a légkörben szétterülő aeroszollal együtt lehűlést okozott. Emellett a hirtelen megolvadt jégmennyiség megemelte a tengerszintet, s a víz elárasztotta a part menti síkvidékeket. Pontosabban: az akkori partvidékeket, mivel az óriási jégmezők annyi vizet kötöttek meg, hogy a tengerszint 70 méterrel alacsonyabb volt, mint ma. Ugyanakkor még nem találtak az adott időszakból származó árvíznyomokat. A kérdés tisztázása további kutatásokat igényel.

Lajos Mihály