Reményik Sándor: Nem nyugszunk bele!
Téli szél a tar gallyakat fujja
Mint az Isten égre tartott ujja
Mint megcsúfolt, kikacagott álom
Állunk egyedül a nagyvilágon.
Elvették, s most véle nagyra vannak
Törött véres kardját a magyarnak.
De mig minden nép a sírját ássa,
Van szava, hogy világgá kiáltsa!
Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk,
Csak mi, csak mi ne emeljük fel fejünk.
Tiporhatják szűztiszta igazunk,
Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk!
De hirdessük gúzsba kötött kézzel,
Sebes ajkkal, lázadozó vérrel,
Idézve menny-pokol hatalmait,
Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt.
Kezünk bár nem pihen a kardvason,
A szíveinkben nem lesz nyugalom.
Jöhetnek jövő századok s megint
Csak „Recrudescunt” régi sebeink.
E sebek és e fájdalom örök,
Ettől vonaglik minden magyar rög.
Ettől vérez ki majd nyomunkba hág,
Ettől nem gyógyulnak az unokák!
Tátra erdők ettől bugnak-zugnak,
Ettől reszket lelke minden zugnak,
Puha szívek kővé ettől vállnak,
Kemény kövek élő szívként fájnak.
Amíg élünk, ettől fájunk, égünk,
Sírban ettől nem lesz pihenésünk,
Ettől szorul a kezünk ökölbe,
Ettől sír a gyermek anyaölbe.
Fenyőmadár behavazott fákon,
Száraz haraszt téli pusztaságon,
A folyók, fák, a füvek szelleme,
Minden süvít: mi nem nyugszunk bele!
Most Lomnic ormán rakjunk nagy tüzet
Versaillesig lobogjon az üzenet,
Hogy megroppant bár karunk ereje:
Nem nyugszunk bele, nem nyugszunk bele!
2020. június 4-e – gyászos és egyben gyalázatos nap ez a magyar nemzet számára. Ekkor veszett el az ország, az akkor élt magyarok számára úgy tűnt, a nemzet is. Azóta eltel 105 év, s ha megfogyva és megroppanva is, Magyarország még mindig létezik, a magyar nemzet még mindig él. Viszont Reményik Sándor évszázados szavai ma is megállják a helyüket: „De hirdessük gúzsba kötött kézzel, Sebes ajkkal, lázadozó vérrel, Idézve menny-pokol hatalmait, Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt.”
Reményik Sándort Trianon költőjének is nevezhetjük, aki a saját sorsán keresztül szenvedte meg az igazságtalan országcsonkítást, és végül a halála is éppolyan gyalázatos volt. 1890. augusztus 30-án született Kolozsvárott és 1941. október 24-én itt is halt meg. A Házsongárdi temető lett végső otthona, megannyi nagy ember között, sírkövére a következő mondatott vésték: „Egy lángot adok, ápold, add tovább.”
Reményik a két világháború közötti erdélyi magyar líra egyik kiemelkedő alakja volt. Munkásságát rangos szakmai díjakkal jutalmazták. Kétszer, 1937-ben és 1941-ben is elnyerte a Baumgarten-díjat, 1940-ben pedig megkapta a Corvin-láncot. Az 1945-ös szovjet megszállást követően teljesen eltűnt a magyar irodalomból és a köztudatból. A vörös diktatúra vezetői túl nemzetinek, túl veszélyesnek tartották a költészetét. A sok évtizedes elhallgatás és üldözés megtette a hatását, a rendszerváltoztatást követően is csak kevesen ismerték. Meglátásom szerint, a mai napig nem kapta meg a méltó elismerést, az egyetemes magyar irodalomban őt megillető helyet.
Tanulmányait Kolozsvárott folytatta, az elemi iskolától az egyetemig. Itt kötött barátságot Olosz Lajos íróval és Makkai Sándor református püspökkel. Az első versei az Új Idők című újságban jelentek meg 1916-ban. 1918-tól lett az Erdélyi Szemle állandó munkatársa. 1921-ben főszerkesztőként indította el a Pásztortűz című lapot, amely a nehéz időkben az erdélyi magyar irodalom bázisa volt, valóságos tábortüze, amely nem csupán a fényt hozta el, de óvta is a szerzőket. A transzilvanizmus legmarkánsabb képviselője volt, lírája az 1920-as évek közepére forrott ki. Erdély mellett fontos volt az életében a magyarság és a kereszténység. A verseiben később megjelent a humanista felfogás, néhány helyen még a humor is.
Az erdélyi magyarság helyzete nagyon nehéz volt az első román megszállás alatt. A kilátástalanság magyarok tömegeit késztette a szülőföld elhagyására, sokan öngyilkosok lettek vagy az önpusztítás lassabb módját választották. Reményik és a Pásztortűz köre megpróbálta feloldani ezt az elkeseredettséget, nem csupán kulturális, de polgárjogi harcot is folytattak az elnyomó hatalommal szemben. Ez a harc lassan felőrölte a költőt, depressziója eluralkodott rajta. Az 1930-as években többször került szanatóriumba, de a kezelések nem használtak, sőt, inkább rontottak a helyzetén. Többször inzulinsokkal kezelték, egy ilyen alkalom okozta a halálát 1941-ben. A sors furcsa fintora, hogy ekkor már szülővárosa és Észak-Erdély visszatért az anyaországhoz.
Lengyel János
