Vasárnapi üzenet: 2025. szeptember 14.

Kávé nélkül nem megy

Fil. 1, 12–13

Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, mindannyiunk napja máshogyan indul. Azonban talán legtöbbünk reggeléhez hozzátartozik egy ital és egy illat. Lehet ez arabica vagy robusta, készülhet kotyogós eszközön, amit külön szertartás elkészíteni, vagy modernebb, gombnyomással működő gépen, amivel időt takarítunk meg, és mindig ugyanolyan friss a végeredmény.

Igen, mindeddig a kávéról beszéltem. De senki ne ijedjen meg, a mai igehirdetés nem tartalmaz fizetett hirdetést, amelyet a kávéforgalmazók finanszíroztak. Sőt, az élethelyzet, amiben ez az igeszakasz íródott, nagyon messze van a meghittségtől, otthonosságtól és kényelemtől, amit a kávéhoz kapcsolunk.

Pál apostol a filippibeli gyülekezethez írott levelét a börtönből írja. Rágalmazás miatt kerül ide, és nem tudja, kiszabadul-e valaha, vagy vár rá a vértanúhalál. Innen írja a levelet a gyülekezetnek, amelyet nagyon szeret, és közel állnak a szívéhez. Amikor arról vall az apostol, miért van ő bilincsben, akkor nem az okokat kezdi el sorolni és az embereket hibáztatni, hanem a célra néz, a nagy miértre, rabsága értelmére, és elmondja, hogy az ő rabsága gyakorlatilag szolgálat, az evangélium terjedését szolgálja, illetve ő Krisztusért viseli bilincseit.

Krisztusért nekünk is vállalni és viselni kell azt, amit ránk bíz. Nem szeretnék ma egy listát adni, csak felemlítek néhány dolgot, amit Krisztusért felvehetünk és hordozhatunk, nem eldobva, hanem megőrizve.

Krisztusért viselhetjük a láncokat

A lánc lehet élethelyzet, ami korlátoz, helyhez köt, elveszi a szabadságot. Lehet betegség, ami felőröl, családi vagy munkahelyi probléma, ami lehúz, házi őrizet, ami lehetetlenné teszi az életet már negyedik éve. Krisztus nélkül bele lehet keseredni, zavarodni – Krisztusért viselhető. Pál apostol elmondja, jelenleg a lánc a szószéke, onnan beszél Jézusról. Krisztusért van a börtönben – lehet fogolytársai el sem jöttek volna egy istentiszteletre, ha szabad lenne. Most össze vannak zárva, nincs más választásuk – meghallgatják a bizonyságtételt.

Krisztusért viselhetjük a harcokat

Harcolhatunk és harcolunk magunkkal, bűnnel, kísértéssel, betegséggel, mások értetlenségével vagy keményszívűségével. A hívő nem fut a harc elől, hanem Urának eszközeivel vívja meg. Félreértés ne essék: nem kell beleállni minden helyzetbe és vagdalkozni, konfrontálódni. „De mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk” (Zsid. 10, 39). A hit harcát vállalni kell. Nem küzdheti meg más helyetted a te hited csatáit – Krisztusban azonban tiéd a győzelem, viselheted a harcokat.

Krisztusért viselhetjük a dicsőséget

Péter apostol első levelében többször is kitér arra a dicsőségre, ami Jézus visszajövetelekor vagy a mi hozzámenetelünkkor ránk vár. Az egyik biztató ígéret így szól: „És amikor megjelenik a főpásztor, elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koszorúját” (1 Pt. 5, 4). Ott és akkor majd megkapod, ami nem a tiéd, de Jézus neked adja, mert az övé – viselheted az Ő dicsőségét, minden harc, megaláztatás, szolgálat és lánc után.

A ruhánk, amit viselünk, valamit visszatükröz és kifejez rólunk. Ha valakit például népviseletben látunk, tudhatjuk, fontos számára a hovatartozása, amit büszkén vállal ország-világ előtt. Merjük viselni és vállalni, hogy Krisztusé az életünk, hadd dicsőítsék mások is jó cselekedeteinkért mennyei Atyánkat! Aki még nem a Jézusé, döntsön mellette mihamarabb, lépjen vele szövetségre, próbálja ki a vele való életet – nem fogja másra cserélni.

Mert a hívő élet, sőt egyáltalán ez a földi élet K.V. nélkül nem megy. De ha Krisztusban viseljük, amit kaptunk, igazzá válik életünkben az ének szava:

„Kegyelemből dicsőségbe / Szállj, hited majd szárnyat ad,

S az örök menny fénykörébe / Bévezet majd szent Urad.

Véget ér itt küldetésed, / Elszáll vándoréleted,

Üdvösséggé lesz reményed, / Égi látássá hited.”

Laskoti Zoltán református lelkipásztor