Kerényi Frigyes: Halottak napján

Bús szivűek temetőbe mennek;

Oh, nekem sem ismeretlen útja, –

Kik szerettek, régen ott pihennek!

Én is, én is emlékezni jöttem!

Gondolván, ha majd a többi mellett

Síri hajlék domborúl fölöttem,

Csöndes fái közt e temetőnek

Dalaimnak meleg ismerői

Engem is meglátogatni jőnek.

Mintha sírhoz nőtt le volna lábam,

Kibeszéltem magam a halállal

Kínnak, kéjnek rengő ostromában.

Mondám: néma népek zord királya,

Borzadalmas országod mezőin

Szívem eddig nyugtát nem találja;

Oh ne szólíts búcsuzásra, élet!

Szép szavaidból annyi nincs beváltva,

Kora volna még számolni véled!

Álmaimban adtál, s áldlak érte,

Adj a tettben is termő szerencsét,

A remény ezerszer megigérte.

Lelkem és e lantnak zengedelme

Hadd találjon visszhangot magának,

Jó s igazból bő italt az elme.

S majd ha egyszer tiszta homlokomra

„Ember ő és honfi” irva lészen,

Megelégszem; – akkor dönts halomra.

Elérkeztünk a lehangoló őszi ünnepekhez, ahogy gyerekkoromban elneveztem magamban a halottak napját és a társult ünnepnapokat. Nem véletlenül éreztem sötétnek és komornak e napot, néhány hónappal a kilencedik születésnapom előtt végső útjára kísértem édesapámat, majd nem sokkal rá nagymamámat, aki az elvesztett fia után halt. Máig összeszorul a torkom, ha azokra a gyászos pillanatokra gondolok. Nem értettem, hogy az idősebb emberek miért szeretnek elidőzni a temetőkben, hiszen ott csak az enyészet lakik, a bánat és a sírás. Túl korán találkoztam az elmúlással, nehezen tudtam feldolgozni szeretteim elvesztését. Később, ahogy növekedett éveim száma, kezdtem másként látni a világot, fokozatosan megértettem, hogy a halál az élet része, nélküle nem tudnánk értékelni, nem fognánk fel, milyen nagy kincs az idő, amit együtt tölthetünk.

A halottak napját az egyház 998-ban ünnepelte először, Szent Odiló, Cluny bencés apátjának kezdeményezésére, de a gyökerei sokkal régebbre, a római, sőt az ógörög időszakra nyúlnak vissza. A 11. században kezdett rohamosan terjedni Európában, és a 14. században már hivatalos ünnepnap lett. Ez a nap arra szolgál, hogy megemlékezhessünk a halottainkról, imádkozzunk értük, és egyben enyhítsük az elvesztésük miatt érzett fájdalmunkat.

Az Eperjesen született költő, Kerényi Frigyes – eredeti neve Christmann – maga is az árnyékvilág lakója immár 172 éve. Tizenkét éves koráig nem is beszélt magyarul, ám az eperjesi ágostai kollégiumban olyan, később jelentős pályát befutó iskolatársai voltak, mint Sárosi Gyula, Hunfalvy János és Lisznyay Kálmán, akik révén elindult a magyarrá válás útján. Kezdetben németül írta verseit, később Vidor Emil álnéven közölte műveit. Korán bekapcsolódott kora politikai és társadalmi életébe, mintha csak érezte volna, számára nem adatik meg a hosszú élet ajándéka. Barátja volt Petőfinek, Tompának és Kazinczy Gábornak. Tagja volt a Tízek Társaságának. Nemzetőrként részt vett a szabadságharcban, majd annak bukása után elhagyta hazáját és átkelt az óceánon. Tompa Mihály a Levél egy kibujdosott barátom után című versében emlékezett meg Kerényiről, Vachott Sándor pedig Egy ifjúnak, ki távol úton kelt című költeményével búcsúzott az Amerikába hajózó poétától. Nem sokáig élvezhette az Újvilág nyújtotta szabadságot. Farmerként próbált meg boldogulni, de az nem volt neki való. A sárgaláz verte le a lábáról, az elméje is megbomlott, végül öngyilkos lett 1852 tavaszán.

November 2-án gondoljunk elhalt szeretteinkre, idézzük fel elménkben alakjukat, aki teheti, menjen ki a temetőbe, vigyen virágot, gyújtson gyertyát! Gyújtson gyertyát az idegenben elhalt magyarokért is! Gyújtson gyertyát Kerényi Frigyesért is!              

Lengyel János