Kárpátaljai magyar fiatalok, avagy megmaradásunk zálogai

Boldogulás szülőföldön (43. rész)

„Ora et labora”, ami annyit jelent: „Imádkozzál és dolgozzál” – tanította a bölcs mondásra egykor a nagymamája a mára felelősségteljessé érett és hivatása iránt elkötelezett kárpátaljai lányt. Ebből is kitűnik Isten élő igéjének örök igazsága: „Tanítsd a gyermeket az ő útjának módja szerint; még mikor megvénhedik is, el nem távozik attól” (Példabeszédek 22:6). Cikksorozatunk újabb részében egy olyan munkácsi lány osztotta meg velünk gondolatait, aki teljes komolysággal, ugyanakkor legalább olyan nyitottsággal kezeli, beépíti a mindennapjaiba a bevezetésben szereplő latin kifejezés relevanciáját. A mondanivalója remekül megvilágítja a jelenlegi kárpátaljai helyzetet, viszont a reményteli jövőben való bizodalom érzését is közvetíti számunkra.

– Kérlek, mesélj magadról.

– Figyász Erika vagyok, 25 éves, Munkácson születtem. Tanulmányaimat is Munkácson kezdtem, majd a középiskola elvégzése után Beregszászban, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Felsőfokú Szakképzési Intézetének turisztikai szolgáltatások szakán tanultam tovább. A koledzs befejezését követően a beregszászi főiskolán folytattam tanulmányaimat angol nyelv és irodalom szakon, és 2024-ben szereztem meg az anglisztika mesterdiplomámat.

Jelenleg, 2025 szeptemberétől a Fornosi Gimnáziumban dolgozom angolnyelv-tanárként. Emellett a munkácsi Bóbita Gyermekfejlesztő Központban is vállalok foglalkozásokat, ahol NILD-terapeutaként segítem a gyermekek fejlődését.

– Mi volt a legfőbb ok – felsorolhatsz többet is –, hogy itthon, Kárpátalján maradtál és helyezkedtél el? Miért marad itthon egy kárpátaljai fiatal, hogyan látod ezt?

– Elsősorban családi okok miatt, itthon van rám szükség. Emellett erősen kötődöm a szülőföldemhez: szeretem ezt a vidéket, az embereket és a közösséget, amelyben felnőttem. A templomban, a munkában vagy rendezvényeken kapott mosolyok, ölelések mindig azt üzenik: itthon vagyok. Talán éppen ez az érzés tart itt mindmáig.

Sok fiatal a szülőföldje iránti szeretetből marad itt. Van, ami miatt és akik miatt itthon érezze magát. Ez a kötődés sokak számára erősebb, mint bármilyen nehézség, amellyel szembe kell nézniük.

– Kérlek, mondj három olyan dolgot, mondatot, ami meghatározza azt, hogy ki vagy te! Kezdd a legfontosabbal!

– Első: az Istennel való kapcsolatom. Második az optimista életszemlélet: a poharam mindig félig tele van, bármilyenek is a körülmények. Harmadik: a kedvesség ingyen van.

– Hogyan éled meg kárpátaljai magyarként a mindennapokat ott, ahol élsz?

– Mindennapjaimat főként a munka és a tanítás tölti ki, és ezt jó dolognak tartom. Az utóbbi időben azonban egyre több feladat talál meg, miközben az időm véges. Az iskolai állás mellett ott vannak a Bóbita-foglalkozások, a hittanórák, a különórák, és időnként egy-egy vasárnapi gyerekistentisztelet vagy ifjúsági szolgálat. Munkácsi reformátusként igyekszem részt venni az egyházi és helyi magyar közösségi programokon is. Úgy gondolom, a nehéz időkben különösen fontosak azok az események, amelyek felüdülést adnak és segítenek feledtetni a mindennapok terheit.

Természetesen a háború adta következmények rányomják a bélyegüket a mindennapokra, és sokszor megnehezítik a munkát. Mégis igyekszem helytállni, és a lehető legtöbbet kihozni a rám bízott feladatokból.

– Mit gondolsz, mi, kárpátaljaiak hogyan éljük meg az életünket a szülőföldünkön vagy a „nagyvilágban” az adott körülmények függvényében?

– Úgy gondolom, bárhol élünk, mindenütt vannak kihívások. Akik itthon maradtak, érzik azok hiányát, akik elmentek, és a közösségek fogyatkozása sokaknak fáj. Kárpátalján most különösen sajátos a helyzet: sok nőnek kellett átvennie olyan feladatokat, amelyeket korábban a férfiak végeztek – például sokan megtanultak autót vezetni, mert szükség lett rá. Közben az itthon maradt férfiak lehetőségei is beszűkültek, így a nők vállára még több teher került a családban, a munkában és a mindennapokban.

A külföldre költözők számára a beilleszkedés jelenti a legnagyobb kihívást: munkát találni, új közösséget keresni és végigmenni az integráció folyamatán. Közben el kell fogadniuk, hogy távol vannak az otthontól, miközben folyton ott a kérdés bennük: mi lesz itthon, mi lesz azzal, amit hátrahagytak, és hazatérhetnek-e még.

Bár az integrálódás valóban egy nehéz folyamat, mégis nagyon sokaktól – akik Magyarországra költöztek – hallottam, hogy rengeteg segítséget kaptak a helyi közösségektől. Én magam is megtapasztaltam ezt a befogadást. A háború kitörése után egy hónapot töltöttem egy olyan közösségben, ahol az ott élők sok támogatást és szeretetet adtak, ami akkor hatalmas erőt adott számomra.

– Mik jellemzik leginkább a foglalkozásodat, hivatásodat? A munkádban eltelt idő során milyen tapasztalatokra tettél szert? Mit szeretsz benne a legjobban?

– A tanári hivatást sok minden jellemzi: egyszerre kell kreatívnak, megértőnek, következetesnek és lelkesnek lennünk, miközben szinte „mindenhez is” értenünk kell. Feladatunk, hogy tudást adjunk, ami hosszú folyamat, és sok türelmet, tervezést és kitartást kíván. Pályám elején magasak voltak az elvárásaim, de idővel megtanultam, hogy nem baj, ha egy óra nem pontosan a terv szerint alakul. Megtanultam értékelni a diákok apró sikereit is, mert ezekből lesznek a nagy eredmények. Talán épp ezt szeretem a legjobban: látni, ahogy a gyerekek folyamatosan fejlődnek, és tudni, hogy ebben nekem is részem volt.

– Milyen volt a kezdet kezdete? Előtte mit csináltál?

– Tanári pályám előtt a szolgáltatói szférába is betekintést nyertem: turisztikai tanulmányaim részeként recepciósként dolgoztam egy munkácsi szállodában, ahol sok hazai és külföldi vendéggel kommunikálhattam. A főiskola után református gyülekezetem kérésére egy évig a munkácsi református roma óvoda pedagógusa és vezetője voltam, amiért nagyon hálás vagyok, mert sok tapasztalatra tettem szert. Ezután két évig napközis tanárként dolgoztam a munkácsi magyar iskolában, ezt követően kerültem Fornosra.

– Ezekben az időkben, hogyan lehetne itthon tartani a fiatalokat? Milyen új ötletekre volna szükség? Hogyan tud most boldogulni egy fiatal a szülőföldjén?

– Ez egy nagyon nehéz kérdés. Valóban sok fiatal inkább külföldön próbál boldogulni, és ezt a tendenciát nemcsak fiúk, hanem lányok körében is látom. Ennek több oka van, és őszintén szólva meg is értem őket. Ma már nem könnyű itthon maradni sok szempontból. Azokat, akikben él a vágy, hogy elköltözzenek, nehezen lehet rávenni, hogy maradjanak, és ez érthető: minden fiatal szeretné a saját életét építeni, és ha nem lát lehetőséget otthon, akkor természetes, hogy máshol próbálkozik.

Igazából azt látom, hogy a maradásra vagy költözésre bíró legerősebb mozgató erő azok maguk az emberek. A háború miatt családok szakadtak szét, és a legtöbb esetben, ha valaki elköltözik vagy marad, azt azért teszi, mert valaki számára fontos vagy a határ egyik vagy másik oldalán.

Őszintén szólva, nem könnyű pontos receptet adni arra, hogyan lehetne a fiatalokat itthon tartani. Már a háború előtt is komoly dilemma volt: maradjunk vagy menjünk? A jelenlegi helyzet azonban sokak számára egyértelműbbé tette a döntést. Talán az a kulcs, hogy lássák, itthon is van lehetőségük fejlődni, alkotni és értelmes életet élni.

– Számodra mit jelent a kereszténység? Mit jelent neked a hit? Ki számodra Isten? A nagy többség számára ki Isten?

– A kereszténység számomra az a hittel és reménnyel teli élet, aminek a központjában Krisztus található. A hit számomra azt a lelki látást biztosítja, amelynek a segítségével láthatom Istent. És ez a látás szüli bennem a reményt, a reménytelen helyzetekben is.

Nekem Isten az első, ő az aki oltalmaz, megtart, akitől függök nemcsak én, de ez a teremtett világ is. Számomra Isten az, akihez először fordulok bajban, akire felnézek, és akire áldásaiért hálával tekintek fel.

A környezetemet figyelve látom, hogy az embereknek fontos Isten, imádják és tisztelik őt. Ez az egyik oka annak, hogy szeretem Kárpátalját: itt mindig is jelentős szerepe volt a kereszténységnek és a hitnek az emberek életében. Ugyanakkor a mai világban azt is tapasztaljuk, hogy sok ember életében Isten helyét gyakran más dolgok veszik át.  Természetesen nem mindenhol van így, de minél inkább előtérbe kerül az önzés és a mindent hajszoló életmód, annál inkább eltávolodunk attól, aki mindent megad nekünk.

– Melyek azok a kompetenciák, értékek, amelyek leginkább jellemzik a kárpátaljai lakosságot? A kárpátaljai emberek miben különböznek másoktól? Egyáltalán különböznek-e?

– Igen, szerintem a kárpátaljaiak valóban különböznek. Egyszerűek, ugyanakkor nagyszerűek. Mindig is szerettem ezt a mentalitást: nyitottak, készségesek, szívesen segítenek még az idegeneknek is, nagyon barátságosak és befogadók.

Úgy tapasztalom, hogy a kárpátaljaiak nagy tisztelettel fordulnak a tradíciók felé, és rendkívül intelligensek abban az értelemben, hogy tisztában vannak a múltjukkal, és megbecsülik, ápolják kulturális örökségüket. Emellett nagyon életrevaló és dolgos közösség vagyunk.

– A kialakult körülmények tekintetében mi az, amivel a legtöbbet tudunk tenni a környezetünkért, embertársainkért, önmagunkért?

– Ebben a helyzetben szerintem a legfontosabb, hogy embernek maradjunk. Ápolni és fenntartani a környezetünket, megbecsülni az embereket – ez a fontos.

– Véleményed szerint reménnyel tekinthetünk-e mi, kárpátaljaiak a jövőbe?

– Teljes mértékben, sőt ezzel a reménnyel kell élni a mindennapjainkat. Gondoljunk arra, hogy minden vihar után kisüt a nap, vagy megjelenik egy szivárvány. A vihar nem tart örökké, de annak célja van. Így lehet tekinteni a mi „viharunkra” is. Megítélésem szerint, bár a helyzet sokszor kétséges, mégis van okunk reménykedni.

– Mit osztanál meg leginkább magadból?

– Amit legszívesebben megosztok másokkal, az az időm, a kreativitásom, a tudásom és a kompetenciáim. Szeretek hasznos lenni mások számára, és mindig örömmel tölt el a tudat, ha sikerült valakinek segítenem.

– Mit ajánlanál más fiataloknak? Milyen megoldásokat eszközöljenek, milyen irányba mozduljanak el az itthon boldogulás reményében? Mit tegyenek és mit ne?

– Azt tanácsolnám azoknak a fiataloknak, akik itthon szeretnének tervezni és boldogulni, hogy nézzenek körül a saját településükön vagy a környezetükben, és kezdjenek építeni ott, ahol élnek. Az elmúlt években sok hely üresedett meg, így a közösségeknek nagy szükségük van emberi erőforrásra.

Fontos, hogy fejlesszék magukat, merjenek próbálkozni, álmodni, és dolgozzanak ott, ahol szükség van rájuk. Ne csüggedjenek el a nehézségek miatt, hiszen azok mindig lesznek. A reményt a jobb jövőre Istentől várhatják és kérhetik.

Gyerekkoromban a nagymamám latin kifejezéseket tanított nekünk, és az egyik nagyon megragadt bennem: „Ora et labora”, ami annyit jelent: „Imádkozzál és dolgozzál”. Én azt javaslom, hogy így, imádkozva és dolgozva építsük és fejlesszük az otthonunkat, azt a helyet, ahová Isten helyezett minket.

– Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

– Eddigi célom az volt, hogy teljes állásban angoltanár legyek, és mivel ez most megvalósult, a következő lépés számomra az, hogy tovább fejlődjek a szakmámban. Ezenkívül jelenleg azon dolgozunk, hogy a Munkácsi Református Egyházban újra elinduljanak az ifjúsági alkalmak. Célunk, hogy a fiatalok találkozzanak, együtt töltsenek időt, és ami a legfontosabb, találkozzanak Istennel – ez egyfajta szolgálat, amelyet remélhetőleg hosszabb szünet után újra el tudunk indítani a gyülekezetben.

Valójában a jövővel kapcsolatban úgy gondolom, hogy nem mindig alakul minden a terveink szerint. Tudom, hogy jelenleg hol kell lennem, és számomra ez elég. Hiszem, hogy a jövő Isten kezében van, és Ő majd megmutatja, hol kell lennem és mivel kell foglalkoznom.

B. TH.