Talányos romváros a Mexikói-völgy oldalágában

Amikor a Mexikói-fennsík északabbi területeiről délre vándorló aztékok a XIII. században Közép-Mexikóba, azon belül a Mexikói-völgybe érkeztek – ahol később fejlett civilizációt építettek fel –, a völgy egyik oldalágában hatalmas romvárosra bukkantak, melynek piramisait királysíroknak gondolták. S mivel úgy vélték, hogy a királyok haláluk után istenekké váltak, a települést az istenek városának, saját nyelvükön Teotihuacannak nevezték el.

A közép-amerikai civilizációk Kr. u. 300-tól Kr. u. 900-ig tartó klasszikus korszakában virágzó település eredeti neve az ismeretlenség homályába vész, mivel írásos emlékeket alig találtak benne, csak egy öt írásjelből álló feliratot, valamint – agyagedényeken – egyedi jeleket. Ami azért különös, mert a vele egykorú nagyobb közép-amerikai települések mindegyikében szép számban találtak faragott feliratokat, s rejtély, mi történhetett épp a legnagyobb, ráadásul erős politikai hatalommal és kiterjedt kereskedelmi kapcsolatokkal rendelkező város írásos emlékeivel. Ezek híján pedig csak a régészeti emlékek alapján ismerhetjük meg e civilizációt és jobb híján teotihuacanoknak nevezett lakóit. Az utóbbiak származásáról semmi biztosat nem tudunk, leleteik viszont arra utalnak, hogy valamelyest a Kr. e. II–I. évezredben a Mexikói-öböl partján felvirágzó első közép-amerikai civilizáció, az olmék kultúra örökösei voltak. Kr. e. 200 körül bukkantak fel a Mexikói-völgyben, s a Kr. e. I. évszázadban alapították meg városukat, mely már a preklasszikus korszakban, Kr. u. 200-ra igazi metropolisszá vált, s a Kolumbusz előtti Közép-Amerika legnagyobb városaként és a mexikói felvidék középső részére kiterjedő birodalom központjaként virágzott hosszú évszázadokig.

A húsz négyzetkilométer kiterjedésű település területe nagyobb volt, mint a császárkori Rómáé, bár népsűrűsége csak mintegy ötöde volt annak, ám így is a Kr. e. VI. századra lakossága elérhette a 200 ezer főt. Szabályos négyzethálós minta szerint építették fel, még folyója medrét is csatornázták, nehogy megbontsa az egymást derékszögben metsző utcák rendjét. A központban, az aztékok által királysíroknak vélt piramisok után Holtak útjának nevezett, 45 méter széles főútvonal és a kelet–nyugati sugárút metszéspontjában épültek fel a legfőbb templomok, valamint néhány nagyobb főnemesi palota, itt került sor a legfontosabb szertartásokra, s itt kapott helyet a központi piac is. Két legnagyobb lépcsős templompiramisa a Nap- és a Hold-piramis, melyek megnevezése azték eredetű, s megtévesztő, a teotihuacanok ugyanis az archeológiai feltárások tanúsága szerint sem a Napot, sem a Holdat nem tartották istenségnek, legfőbb istenekként az esőistent, a víz, a földművelés és a növényzet istennőjét, valamint a tűzistent imádták. A Nap-piramis a maga 65 méteres magasságával Közép-Amerika legmagasabb piramisa, 225 x 225 méteres alapterületével pedig – mely nagyobb, mint a Kheopsz-piramis alapterülete – a második legnagyobb alapterületű közép-amerikai piramis (a legnagyobb alapterületű az azték cholulai templompiramis).  Eredetileg stukkóréteg borította, ennek jó része azonban már hiányzik, a tetején álló szentély pedig megsemmisült. Egyik templomuk zöld, piros, sárga és fehér színekben pompázó főhomlokzata azonban régészeti feltárás során szinte teljes épségben napvilágra került, ráadásul restauráción is átesett, s bizonyítja kőfaragó művészetük magas színvonalát. Festészetük is fejlett volt. Templomaik, palotáik falait színes freskókkal ékesítették, melyek egyik legszebb példája az esőisten túlvilági paradicsomát ábrázoló falfestmény, melyen vörös, kék, sárga, barna színekben tündöklő jelenetek láthatók, virágos, pillangós kertben mókázó boldog emberekkel. A stukkózást is ismerték, sőt nemegyszer színezték, s kőmozaikokat is készítettek. A főrangúak belvárosi palotáiban, valamint a külvárosokban élő közemberek 20–30 szobás, nagycsaládoknak otthont nyújtó házaiban egyaránt egy belső folyosóra és az arról nyíló belső udvarra nyíltak a szobák. A folyosók mennyezetét szépen faragott négyszögletes pillérek tartották, az épületeket frízek is díszítették, a belső udvarokban pedig csobogók, kutak, kertek kaptak helyet.

A város gazdagságának fő forrását az obszidiánból készített tárgyak – lándzsa- és nyílhegyek, kések, kaparók, szobrocskák – exportja jelentette, míg amforáik, virágvázáik, kancsóik a fazekasmesterség remekeiként voltak kelendők, vízmérnökeik pedig fejlett öntözőrendszert építettek ki. 650 körül azonban a kézműipar hanyatlása és az építkezések abbamaradása arra utal, hogy hanyatlani kezdett civilizációjuk, melynek okait illetően csak találgathatunk. Majd még ugyanebben az évszázadban hatalmas tűzvész pusztította el a város nagy részét, 750 körül pedig az északról betörő toltékok dúlták és égették fel a városközpont nagy részét, a templomokat kifosztották és részben lerombolták. Ám a hódítók aztán megtelepedtek Teotihuacanban, összeolvadtak a túlélő teotihuacanokkal, akiktől elsajátították civilizációjuk elemeit. 980 körül azonban – ismeretlen okból – lakói elhagyták, megalapítva az új tolték fővárost, Tollant. Később az aztékok még egy kisebb települést alapítottak Teotihuacan területén, ám aztán megszűnt létezni. A romosan is pompás város azonban ma is hirdeti egy ősi civilizáció fejlettségét.

Lajos Mihály