Sovány győzelem

Választások előtt, már amennyiben valódi értelemben vett választásokról van szó, az országok lázban égnek. A bejáratott demokráciákban többnyire váltóláz járja, míg az első demokratikus választásokat átélő országokat gyermekágyi láz gyötri. Így aztán a szavazás másnapján jelentkező "tünetek" is különböznek egymástól. Magyarországon például a vasárnapi csatát akár a köztársasági gárda, akár a nemzetőrök nyerik, az ország fele ujjongani, a másik fele pedig sírni fog.

Más a helyzet itt, Ukrajnában. A lázas napok után fejfájással ébredt mindenki, ugyanis a láz még politikai délibáb-vízióval is jár, a beteg a realitásoktól függetlenül győzelemben reménykedik. Így aztán Ukrajnában minden párt csalódott. Nemcsak a több mint egy tucat három százalék alatt kiesettek, de a bejutott nagy pártok sem szereztek döntő fölényt, mindenki többre számított, mindenki csalódott. A kormányalakítás érdekében meg kell majd egyezniük, ami egyrészt nehéz, mert mindenki mindenkinek ellensége, másrészt könnyű, mert az ideológiai árok még csak hajszálrepedéseiben zavarja az érdekek, a nagyon komoly érdekek egyeztetését.

A két kárpátaljai magyar párt is csalódott, hiszen nagyon sok magyar különböző ukrán pártokra szavazott. Meghökkentünk, pedig csak ugyanaz történt Kárpátalján, ami Magyarországon a kettős állampolgárságról szóló népszavazáskor. A kárpátaljai magyar lakosság is megmérettetett, és ugyanolyan súlyúnak találtatott, mint az anyaországi.

Tudomásul kell vennünk, hogy mialatt nyolcvan éve folyik a körkörös védelem a Kárpát-medencében a nyelvi asszimiláció árvize ellen, nem vettük észre, vagy kellően nem figyeltünk fel a lelki asszimiláció belvizeire. Módosítanunk kell Széchenyi híres mondását: "Mert nem csak nyelvében, hanem inkább lelkében él a nemzet." A két magyar párt egymásnak feszülésével magyarázni a gyenge szereplést csak úgy van értelme, és egyesek ezen dolgoznak, ha sikerül a békétlenséget az egyik nyakába varrni. Meggyőződésem, hogy a két ellentétes oldal összeborulása még rosszabb eredménnyel járt volna, mert ellanyhult volna a mozgósítás, amit a verseny szelleme ébren tartott, és elveszett volna annak lehetősége, hogy azok, akik az egyik vagy a másik oldaltól idegenkednek, választhassanak. Nem neheztelhetünk senkire, haragudni pedig annál inkább nincs kire. Nem haragudhatunk azokra, akik a magyar településeken az ukrán pártokra agitáltak. Megfőzték őket, kit így, kit úgy, többnyire elég volt maga a tény, hogy szóba álltak velük, emberszámba vették, sőt, megjátszották, hogy egyenrangúnak tekintik őket azok, akik hatvan éve rájuk sem hederítettek. Azokra a magyarokra sem haragudhatunk, akiket feltettek különböző ukrán pártok listájára, hisz a magyar pártok nem hívták őket, érthetően, mert ahhoz valamilyen aktivitást kellett volna kifejteni jóval előtte a magyarság érdekében. És arra a gazdaemberre sem haragudhatunk, akinek az egyik párt traktort ígért, és azokra a kiskereskedőkre sem, akikkel szóba álltak a nagyok, és örömükben elkötelezték magukat. Nem neheztelhetünk azokra sem, akiknek az idén vezették be a gázt, és azt ígérték, ha megfelelően szavaznak, filléreket fognak fizetni érte. Nem haragudhatunk a nagybani zöldségtermelőre sem, akinek a jövőbeni átvevő magyarázta meg, hogy milyen pártra szavazzon, és annak a három utcának a lakóira sem, akiknek, ha összeállnak és jól szavaznak, ígértek egy kombájnt. És nem neheztelhetünk a szédelgő szezonális politikusokra, akik végre fontoskodhattak, beszélhettek jobbra-balra, kiélhették szereplési vágyukat. Ők ilyenek. De folytathatnám a sort, egyszóval nincs kire haragudnunk. Még a többi határon túli magyar szervezeteket sem hozhatjuk fel példának, mert nem egyforma helyzetben vagyunk. Őket nacionalizmus sújtotta hatvan éven keresztül, ami nagyon kellemetlen, csípi a szemet, rosszullétet, zaklatottságot és idegességet okoz, míg minket sovinizmussal gyötörtek, ami ugyanolyan romboló hatású, de a belélegzéskor nyugalmat, esetleg kellemes érzést is kelthet. Annyit azért megállapíthatunk, hogy az idősebb korosztály magyar szempontból jobban szavazott, mint a középkorúak, ebből látható, hogy a problémát gereblyével nemigen sikerül feltárni, ha meg ásunk, biztos beleütközünk a hatvan éve eltemetett, lelkében és szellemében magyar oktatás koporsójába.

Milován Sándor