Baka István: 1514

Versajánló

Hol arcomat megmerítettem

virradatkor, bedőlt a kút.

Tükörképem most lenn, a földben,

siratja az elhamvadt falut.

Szelek pányváján messze kószál

sorsomtól elkötött lovam.

Bújdosni így is jó leszek már

és Istenként asszonytalan.

De nem görbítem vissza mégsem

az envéremtől sáros kaszát.

Inkább dobom a gabonába:

hullassa termő bánatát.

Megyek toportyánnak, bokornak,

míg embergúnyám lelkemig szakad.

Megyek – s füvekkel, fákkal megosztom

növénnyé torzult árnyamat.

Igaza van Baka Istvánnak, hogy versének címéül egyetlen évszámot tesz meg. Igaza van, mert úgyis tudja mindenki, hogy a magyar nemzet számára a Krisztus utáni 1514-es év legemlékezetesebb eseménye a Dózsa György vezette parasztháború, amelynek pedig a végkimeneteléről szól ez a költemény. 

Az eseménysor áprilisban kezdődött, de július végére már vérbe is fojtották. Viszont hiába kínozták halálra vezetőjét, Dózsa Györgyöt, hiába ültették őt „izzó vastrónra”, „szellemét a tűz nem égeté meg” – ahogyan szól minderről másik költőóriásunk, Petőfi Sándor.

Amikor tehát Baka István 1514 című költeményét olvassuk, sok efféle történelmi és irodalmi ismeret kel életre a háttérben. Így nyeri el értelmét a vers egyik központi eleme, a kiegyenesített kasza képe. „Nem görbítem vissza mégsem az envéremtől sáros kaszát” – írja költőnk a harmadik versszakban, ami pedig a magyarság örök szabadságvágyának jelképe is egyben. Mert bizony töretlen és összefüggő szellemláncolat a magyarság szabadságvágya. Későbbi csúcsait az 1703-as, az 1848-as, illetve az 1956-os esztendő jelöli ki. Mégpedig olyan biztosan, hogy az ezekben föllobogó „tűz” tiszta útirányt képes mutatni még a XXI. század sokféle szabadságcsorbító, -szűkítő és nemzetmállasztó őrülete idején is...

                Penckófer János