Áprily Lajos: Őszvégi kicsi dal

Kengyelfutó lett a nyár,

mint a fecske, messze jár.
Hűlő erdőn sír az őz,
búskomorrá nő az ősz,
fénye, színe ködbe hal...
Mért kísérgetsz, kicsi dal?

Öregember, jön a tél,
meneküljön, aki fél.
Öregember, fuss, ha tudsz,
tudod-e, hogy merre futsz?
Meg ne várd a vad fagyot,
hagyd el érdes északot.
Dél felé futó hajó,
zöld olasz part volna jó...

Hűlő erdőn sír az őz,
búskomorrá nő az ősz,
fénye, színe ködbe hal,
s csak kísérgetsz, kicsi dal:

Öregember, jön a tél,
meneküljön, aki fél.
Menekülj, míg megtudod:
sohasem lesz otthonod…

Utolérhetetlen szerzőnk nyugodtan elnevezhette volna ezt a költeményét „dal” helyett – Őszvégi kicsi dal helyett –, mondjuk balladának; „őszvégi kicsi balladának”. Mert hangulata nyomokban fel tudja idézni a balladák természetét, ezen belül pedig a „homályt” – a balladai homályt – hordozza magán, aminek persze semmi köze ahhoz, hogy a költeménynek ne lenne tiszta és világos gondolatvezetése.

Ami viszont a ballada műfaja ellen szól, nem más, mint hogy nincs benne „cselekmény”; hogy nem mesél el egy konkrétan felismerhető történetet. Legalábbis – első rátekintésre – az „öregemberrel”, a vers hősével, nem történik semmiféle kaland, mozgalmasság.

Vagy mégis? Nézzük csak a vers utolsó szakaszát: „Öregember, jön a tél, / meneküljön, aki fél. / Menekülj, míg megtudod: / sohasem lesz otthonod…” Hát ez bizony egyértelmű változást mutat az előzőekhez képest. Igen, az izgalmasan forgatott korábbi sorok variációi mellett, ez a két utolsó sor, bizony hogy valamiféle végső igazságot foglal magába, mégpedig azt egy belső történés végeredményének lehet venni...

                Penckófer János