Miként lehet újabb ezredévünk?

Múlt, jelen… Jövő?...

Nagyjából tíz évszázad telt el azóta, hogy 1000 karácsonyán vagy 1001. január 1-jén királlyá koronázták I. (Szent) Istvánt, így Magyarország belépett a keresztény európai monarchiák sorába, s kezdetét vette a magyar államiság Janus-arcú ezredéve, melynek első és második öt évszázada merőben más képet mutat.

Az ezredév első felében hazánk középhatalom volt. A XI. században előbb államalapító királyunk, majd I. András és öccse, Béla herceg (a leendő I. Béla király) foszlatta szerte a Német-római Birodalom hódító törekvéseit. Ezt követően elsősorban I. (Szent) László diadalmas csatái révén eleink megakadályozták, hogy a sztyeppei nomád úzok, besenyők, berendek és az akkor még ellenségnek számító kunok területeket ragadjanak el Magyarországtól. A XII. században a Bizánci Birodalom egy időre befolyása alá vonta hazánkat, ám III. Béla véget vetett a függőségnek. IV. Béla eredményes ország-újjáépítő munkálkodása gyümölcseként pedig még az 1241–1242-es első tatárjárás pusztító viharából is középhatalmi státuszunkat megőrizve emelkedtünk ki. A védekezés mellett terjeszkedtünk is. Dinasztikus kapcsolatok jogán, a horvát főurak egy részének a hívására I. (Szent) László bevonult az utolsó horvát király magtalan halála után pártharcokba süllyedt Horvátországba, megszerezte annak trónját, Horvátország – belső önrendelkezését megőrizve – perszonálunióba került Magyarországgal, majd I. (Könyves) Kálmán Dalmáciát is hazánkhoz csatolta, így Magyarország tengeri kijárathoz jutott.

A XIV. század – egyúttal az Anjou-kor – elején Károly Róbert leszámolt a hatalmaskodó kiskirályokkal, a feudális anarchiából kiemelkedő s gazdaságilag is megerősödő Magyarország tekintélyét pedig mi sem bizonyította jobban, mint hogy 1335-ben Visegrádon tartották meg a magyar, a lengyel és a cseh uralkodó nevezetes hármas királytalálkozóját, ahol fontos döntéseket hoztak a három közép-európai ország ügyeiben. Károly Róbert örököse, I. (Nagy) Lajos aztán kísérletet tett egy nagy Anjou-birodalom létrehozására. Bár a Nápolyi Királyság trónját nem tudta megszerezni, ám a lengyel korona rászállt, a jelentős tengeri hatalomnak számító Velencei Köztársaságtól visszafoglalta az időközben elvesztett Dalmáciát, hódított a Balkánon, s Bulgária területén a délről terjeszkedő törökök egyik hadát is legyőzte. Ám utódai alatt már ránk tört az oszmán veszedelem, s csak a XV. század első felében színre lépő Hunyadi János, a magyar és a világtörténelem egyik legkiválóbb hadvezére tudott akkor még gátat vetni a török hódításnak, nándorfehérvári diadalával fél évszázadra elvéve az oszmánok kedvét egy Magyarország elleni komoly hadjárattól. Fia, a magyar rendek által királlyá választott Hunyadi Mátyás az Oszmán Birodalom erősödését látva, csehországi és ausztriai hódításokkal akarta megerősíteni hazánkat, ám váratlan halála után hódításai elvesztek, az általa megrendszabályozott főurak pedig természetes fia, Corvin János helyett a minden uralkodói képességet nélkülöző II. Ulászlót választották királlyá, akinek az uralma alatt a főurak megtollasodtak, az ország viszont gazdaságilag és – ezzel összefüggésben – katonailag is legyengült. Innen pedig egyenes út vezetett a mohácsi katasztrófához, amit még tragikusabbá tett a fiatal II. Lajos halála és a beálló interregnum.

A magyar rendek nagy része Szapolyai János erdélyi vajdát választotta királlyá, egy kisebb csoport viszont Habsburg Ferdinándot, V. Károly német-római császár öccsét hívta meg a trónra. Ki önös érdekből, ki azért, mert abban bíztak, hogy a Habsburg-hatalom megvédi Magyarországot a töröktől. Lett hát két király, de egyikük sem bírt uralkodói tehetséggel. Így bekövetkezett az ország három részre – az oszmán hódoltságra, a török hűbéres, de belügyeiben nagyobb, külügyeiben kisebb önállóságot élvező Erdélyi Fejedelemségre, valamint a Habsburg-uralom alatt álló Királyi Magyarországra – való szakítása. Az utóbbi országrész végvárrendszerét Bécs fenntartotta, még erősítette is, ugyanakkor a magyar törvények megsértései, a sorozatos önkényeskedések, az erőszakos ellenreformáció oda vezettek, hogy míg a XVI. században csak a törökök, a XVII. században az oszmánok mellett már a Habsburgok is mindinkább a magyarság ellenségeivé váltak. Ezért robbantak ki Bocskai István, majd Bethlen Gábor és I. Rákóczi György erdélyi fejedelmek, végül Thököly Imre Habsburg-ellenes küzdelmei. Igaz, a Habsburgok 1684 és 1699 között végül kiűzték a törököket Magyarországról (a harcokban magyarok is részt vettek), ám ekkorra hazánk nagyon lepusztult. S mivel a török háborúk döntően a magyarlakta vidékeket érintették, a törökök, a krími tatárok, a gyakorta fizetetlen Habsburg-zsoldosok dúlásai nemzetünk fogyásához s az országon belüli arányunk csökkenéséhez vezettek. Míg a török világ előtt Magyarországot nagy többségben magyarok lakták, addig utána nemzetünk saját országában kisebbségbe került, csupán a XX. sz. elejére emelkedett 50 százalék fölé az arányunk, az etnikai viszonyok megváltozása pedig kitűnő ürügyet szolgáltatott Trianonhoz.

De már nagyon előreszaladtunk. Ezredévünk második fele – mint láttuk – az egységes magyar állam megszűnésével kezdődött, a törökök, majd mellettük a Habsburgok elleni harcokkal folytatódott. S mivel Bécs az oszmánok kiűzése után meghódított tartományként kezelte, rablógazdálkodásával pedig teljesen kiélte Magyarországot, a felhalmozódott feszültség a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcban robbant ki, mely ugyan nem szerezte vissza hazánk önállóságát, de a korlátlan császári önkényt a csendesebb elnyomás váltotta fel. A XIX. sz. első felében a függetlenség visszaszerzéséért és a társadalmi-gazdasági haladásért bontakozott ki a reformkor, megalapozva az 1848–1849-es forradalmat és szabadságharcot, mely karnyújtásnyi közelségbe hozta az önálló és demokratikus Magyarország kivívását. Bukása után pedig csak az osztrákok sorozatos háborús vereségei kényszerítették rá a már nem elég erős Habsburgokat a Magyarországgal való 1867-es kiegyezésre, melynek révén hazánk az Osztrák–Magyar Monarchia részeként belügyeiben önálló, parlamentáris berendezkedésű ország lett, ahol kibontakozott a polgárosodás. Ám a Monarchiában mindvégig érvényesült az osztrák dominancia, majd a kardcsörtető osztrák politikusok Tisza István magyar miniszterelnök ellenérveit félresöpörve berántották a sorsát nem a saját kezében tartó Magyarországot az I. világháborúba, melynek elvesztése és a Károlyi-kormány ostoba politikája magával hozta Trianont.

A két világháború között kényszerpályára került, a II. világháborúba belesodródott Magyarországot előbb – vonakodó szövetséges lévén – a németek szállták meg, majd a szovjetek „szabadították fel”, s a kommunista korszak évtizedei után csak 1989-ben tudott visszatérni a polgári demokrácia útjára. Ám ma sincs könnyű helyzetben, ahogy a határon túli nemzetrészek sem. Európa egészével együtt a magyar nemzet különböző részei is – hol kisebb, hol nagyobb mértékben – demográfiai válságban vannak, s ami nekünk különösen fáj, és ami minket különösen veszélyeztet, az a kárpátaljai magyarság elvándorlása, mely alacsony születésszámmal párosul, mindezt a háborús helyzet felerősíti, s felidézi az elfogyás rémképét. Hosszabb távon pedig – ha folytatódik a jelenlegi tendencia – a magyarság egésze is elfogyhat. Miként biztosítódhat egy csökkenő lélekszámú nemzet számára egy újabb ezredév? Egyedül a születésszám jelentős növekedése, illetve – a határon túli nemzetrészek esetében – az asszimiláció megállítása révén. A születésszám növekedéséhez viszont ott is hatékony családtámogatás és erősödő gazdaság szükségeltetik, ahol ma még e feltételek egyike sem adott, az asszimiláció megállításához pedig a határon túli nemzetrészeknek az anyaország általi támogatására, magyarságtudatuk erősítésére van szükség. Először is Magyarországnak kell megerősödnie gazdasági téren, illetve politikai kapcsolati tőkéje erősítésével ahhoz, hogy egyrészt a demográfiai válságból is kilábaljon, másrészt pedig politikai és – ahol kell – gazdasági támogatást is tudjon nyújtani a határon túli nemzetrészeknek. A háború sújtotta Ukrajnában élő kárpátaljai magyarság fennmaradásához viszont tényleg isteni csodára van szükség…

Lajos Mihály