Ady Endre: A Duna vallomása

Megtudtam, hogy titkokat rejteget

A mi Dunánk, ez a vén róka,

Mikről talán sohase álmodott

Az ősi barlang-tüzek óta

Ez a közönyös Európa.

Megloptam a vén Iszter titkait,

Titkait az árnyas Dunának.

Magyar földön ravasz a vén kujon,

Hisz látott ő búsabb csodákat.

De akkor pletyka-kedve támadt.

Vallott nekem, nem is tudom, mikor:

Tavasz volt és ő csacska-részeg.

Táncolt, dalolt, kurjongatott, mesélt,

Budapestre fitymálva nézett

S gúnyos nótákat fütyörészett.

Talán Szent Margit híres szigetén

Állott velem részegen szóba.

(Ma is félve kalimpál a szivem

S hajh, már régen késik e nóta.

Ugye, Iszter, vén folyam-róka?)

Nagy-komoly lett akkor a vén Duna.

Torkán hűlt vad, tavaszi kedve.

Olyan volt, mint egy iszákos zseni.

Alig mert nézni a szemembe

S én vallattam keményen, egyre.

»No, vén korhely, láttál egy-két csodát,

Mióta ezt a tájat mossa

Sápadt vized, árnyas, szörnyű vized,

Mely az öreg árnyakat hozza.

Gyónjál nekem, vén falurossza.«

»Mindig ilyen bal volt itt a világ?

Eredendő bűn, lanyha vétek,

Hideglelés, vergődés, könny, aszály?

A Duna-parton sohse éltek

Boldog, erős, kacagó népek?«

S halk mormolással kezdte a mesét

A vén Duna. Igaz az átok,

Mit már sokan sejtünk, óh, mind igaz:

Mióta ő zúgva kivágott,

Boldog népet itt sohse látott.

A Duna-táj bús villámháritó,

Fél-emberek, fél-nemzetecskék

Számára készült szégyen-kaloda.

Ahol a szárnyakat lenyesték

S ahol halottasak az esték.

»Sohse lesz másként, így rendeltetett«,

Mormolta a vén Duna habja.

S boldogtalan kis országok között

Kinyujtózott a vén mihaszna

És elrohant tőlem kacagva.

A magyarok legkedvesebb folyója a Tisza, amely sajnos mára igencsak veszített régi fényéből, vize elapadt, medrének fenekéről egyre több elfeledett történet kerül a felszínre. Hajóroncsok, megunt egyéb közlekedési eszközök, elhasznált háztartási gépek, fel nem robbant bombák, csak éppen a legendás ős, hős Attila sírja nem akar előkerülni. Pedig a legenda azt ígéri, ha bajban lesz az ország, unokája, Csaba királyfa majd a segítségünkre jön a harcias hun lovasaival, a Tejúton keresztül vágtatva. Ehelyett idén a Duna jött el a Kárpát-medencébe, bőszen, dúlva-fúlva rohant át a germán földeken, rengeteg kárt okozva. Ám a magyar ezúttal nem volt rest, nem hallgatott a legújabb kori Pató Pál urakra, sem a gumicsizmás messiásokra, emberek tízezrei mentek ki a gátakra, hogy megfékezzék az őrült folyót. Hiszen hazánk legnagyobb és legbővizűbb folyója mégiscsak a Duna, a jó öreg Danuvius. Az éltető folyam, amelyik emberek százezreinek biztosítja az ivóvizet, a tisztálkodást, a termelést, a teher- és a szabadidő-hajózást, a villamos energiát, a megélhetést. Ám az ember telhetetlen, semmi sem elég neki, űzi, hajtja, kizsákmányolja Európa legnagyobb kincsét, a folyót, amelynek hatására az álmodozó Kossuth Lajos elméjében megszületett a korabeli Európai Unió, a Dunamenti Köztársaság gondolata. Sajnos nem vált valóra Kossuth álma, igaz, 2004-ben még ezt hittük, de hamar egy rémálom kellős közepén találtuk magunkat, s ez egyre mélyebb, egyre gonoszabb.

A Duna, Poszeidón édes ajkú lánya, örömmel segíti Ádám ivadékait, ahol jár, kegyesen osztogatja javait, cserébe magával viszi Európa mocskát, hogy végül atyja honában halmozza fel azt. A Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig tart útja, rajta ezerszer változik, hiszen már a kis óvodás is tudja, kétszer ugyanabba folyóba nem lehet belelépni. Jól tudjuk, József Attilának mit jelentett a Duna, sokszor még ma is látom habjain ringatózni azt a dinnyehéjat. Néhány évvel ezelőtt az Országgyűlés épülete előtt még ott horgonyzott az utolsó monitor, nagy idők részese. Tersánszky Józsi Jenő elkeseredésében az Erzsébet-hídról vetette a Dunába magát, hogy a szirén elragadja testét és az életét, de az megkegyelmezett neki, hiszen már akkor is szükség volt jó írókra. 1944 telén szörnyű katasztrófa történt, mikor sorban dőltek a fagyos vízbe a folyó hídjai, ők nem osztoztak Tersánszky jó szerencséjében. Ugyancsak tragikus eset volt, amikor a Duna keblére ölelte a Hableányt, s legutóbb egy motorcsónak ünneplő utasait. Hallgatagon őrzi a francia lány, Ophélie utolsó óráinak titkát.

A Duna évezredes léte során rengeteget látott, halott, adott és elvett. 2006 körül történt egy eset, amikor egy beregszászi egyetemista, aki írónak képzelte magát, egy éjszaka kiment a Dunához, hogy friss levegőt szívjon. A Szabadság-hídra éppen ekkor akart felsétálni a szirén következő áldozata. Az önjelölt hős akcióba lendült, és többórás beszélgetés során meggyőzte az ugrót, hogy élni mégiscsak érdemes. Hadd várjon még az örökkévalóság sötétsége! Ám a szörny nem felejt, a neki szánt áldozatot mindig megköveteli. Átka máig kísérti és kíséri a Vérke-partján született tollforgatót.

Ady Endre sosem volt öngyilkos alkat, azaz nem az a drasztikus fajta. Ő elnyújtotta a folyamatot, fokozatosan ölte meg magát, és egyúttal a benne lakó lírát is. Látnoki képességével számos dolgot megjósolt, csak a kortársak mégsem figyeltek rá. A trójai Kasszandrához hasonlóan, az ő szavait sem hallotta meg Csák Máté népe, ha volt is néhány, kinek derengett valami, inkább Adyban látták meg a történések okát. A történelemben mindig jaj volt a rossz hír hozójának.

Remélem, a mi nemzedékünk, meghallja, megérti az intő szót, ami értünk mondatott ki, nem ellenünk. 

Lengyel János