Szakmai konferenciát tartott a KMTKE

Szép és erős hagyománya van annak, hogy a pedagógusok nemcsak az iskola falai között végzik hivatásukat, hanem időről időre összegyűlnek, hogy közösen gondolkodjanak sorsukról, feladataikról, jövőjükről. Február 21-én ilyen alkalomra került sor a makkosjánosi Helikon Hotelben, ahol a Kárpát-medencei Magyartanárok Kulturális Egyesülete (KMTKE) és annak Kárpátaljai Regionális Szervezete tartott rangos pedagóguskonferenciát.

A KMTKE olyan szakmai és kulturális szervezet, amely az anyaországban és a határain túli régiókban tanító magyartanárokat fogja össze. Legfőbb célja az anyanyelv megőrzése, valamint a magyarság összefogása a magyar nyelv és irodalom tanításán keresztül.

Az egyesület minden határon túli régióban jelen van. A mostanihoz hasonló regionális konferencia – amelyet idén az anyanyelv nemzetközi napján tartottak – második alkalommal valósult meg Kárpátalján, s több mint hatvan pedagógus gyűlt össze a régió különböző pontjairól. A résztvevők között elsősorban magyar szakos és magyarul tanító pedagógusokkal találkozhattunk, de jelen voltak alsós, történelem- és hittantanárok is, akik szintén fontosnak érzik az anyanyelv ápolásának ügyét.

„Legfőbb feladatunk s óhajunk ez: jövőt nevelni, embert és magyart. Hogy is tehetnénk ezt másképpen, mint a számunkra legdrágább, édes, ékes anyanyelvünkön! Mit is jelent számunkra a magyar nyelv itt, a Kárpátok alján? Az életet s azt a csodát, hogy mi itt magyarul vagyunk Emberek! Az otthont, amibe beleszülettünk! Minden szavunkban benne van annak melege, simogatása, ölelése. A magyar nyelv egy szilárd alap számunkra, melyért – igen – küzdeni kell, hisz ez megmaradásunk záloga, ez a megtartó erőnk” – kezdte köszöntőjét Iván Éva módszerész, a Derceni Középiskola magyartanára, Fodó Sándor-díjas tanár, a KMTKE nemrégiben megválasztott kárpátaljai regionális elnöke, aki köszöntötte a meghívott vendégeket – Vida László beregszászi magyar főkonzult, Papp Ferenc ungvári konzult, Braun Évát, a Kárpátaljai Pedagógus-továbbképző Intézet magyar szakmódszerészét és Szántó Editet, az Anyanyelvápolók Szövetségének kárpátaljai régióelnökét –, majd megtartotta a konferencia nyitóelőadását „Égő reménység: árva »hunjaid«-ból jövőt nevelni, embert és magyart...” címmel.

Tanárként – mondta – számára a legfontosabb cél, hogy a diákok ráébredjenek: ők is anyanyelvünk csodájának a birtokosai. Ezért a pedagógus feladata nemcsak a tananyag átadása, hanem a tanulók önálló gondolkodásának elősegítése is.

Iván Éva szólt arról is, hogy a diákjai fogalmazásai – régiek és frissek egyaránt – bizonyítják: lehet ma is szépen írni, okostelefon és mesterséges intelligencia nélkül, ha az ember megérzi, milyen szabadság az anyanyelv értő használata.

Kiemelte: magyarnak lenni itt, a Kárpátok alatt mást jelent, mint az anyaországban. A kapocs, amely a szülőföldhöz ragaszkodó közösséget összetartja: a magyar nyelv. Ezért kell őrizni, továbbadni, megszerettetni – mint a lángot, amely nem fogy el attól, hogy továbbadjuk, hanem épp attól él.

A folytatásban Takaró Mihály Széchenyi-díjas író, irodalomtörténész, József Attila-díjas költő, a KMTKE elnöke tartott előadást Nemzeti értékközösség és irodalomtanítás címmel. Szavaiban hangsúlyozta: történelmi értelemben Kárpátalja a „legmagyarabb magyar terület”, ahol Árpád népe bevonult, és a határon kívül élő nemzetrészek közül a kárpátaljai magyarság különösen erős, identitásához rendkívüli módon ragaszkodó közösség. Egy viszonylag kis létszámú nemzettest ilyen kitartása és túlélő ereje – mondta – önmagában is figyelemre méltó, a megmaradás parancsának élő példája.

Rámutatott arra is, hogy a 16. századtól kezdve a magyar irodalom funkciója eltér más nagy európai nemzetek irodalmától. Míg más nyelvekben az irodalom elsősorban esztétikai, szórakoztató vagy tanító szerepet tölt be, a magyar irodalomban 1541 után – az ország három részre szakadása idején – központi témává vált a nemzeti függetlenségért folytatott küzdelem. Ez a történelmi helyzet alakította úgy, hogy a magyar irodalomnak külön nemzetmegtartó küldetése lett.

Takaró Mihály az identitás kérdésében különösen hangsúlyos gondolatot fogalmazott meg: „Nincs magyarországi irodalom, nincs erdélyi irodalom, csak Kárpát-medencei magyar irodalom van.” A magyar irodalom egységes egész, még akkor is, ha 1920 után a különböző nemzetrészek eltérő történelmi és társadalmi helyzetbe kerültek.

A konferencia záróelőadását Popovics Béla, a Munkácsi Szent István Líceum magyartanára, helytörténész, Magyar Örökség díjas pedagógus tartotta Művelődéstörténeti barangolások Kárpátalján címmel. Kárpátalja gazdag történelmi és kulturális örökségét idézte fel magával ragadó előadásában, amelyben a vidékünkhöz kötődő, de az egyetemes magyar, Kárpát-medencei történelemhez és művelődéstörténethez tartozó emlékhelyek, jeles személyiségek, sorsfordító események elevenedtek meg.

A szakmai nap jó hangulatú beszélgetésekkel, tapasztalatcserével zárult.             

Kun Viktória