Versajánló

Buda Ferenc: Forgácsok

Ki vagy? Mi vagy? Sors martaléka?

Múlt és jövő közt víg staféta?

Vak űrben kószáló kométa?

Folyamkanyarban uszadékfa?

*

Hibáztam egy-két számvetésben,

hajójáratokról lekéstem,

de „profi” lévén hírverésben,

Ágh István: Hollóvá lett rokonság

Külön csapat áll ünneplőben,

a legnagyobb dologidőben

a temetőnél, az akácfa

útszélre vetett árnyékában,

eseményre érkeztek, nyilván,

valamiképpen mégis furcsán

tétovák, mint a menekültek,

nem tudni, honnan, s mivel jöttek,

Kosztolányi Dezső: Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok

Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok,

És nagyapám, a régi katona
hallgatja mosolyogva, boldogan,
sebforradástól lángol homloka
s én térde közt, hadarva szavalok,
hogy győznek mindenütt a magyarok.

Csukás István: Tavaszi vers

Az ablakhoz nyomul az orgona,

az ablaküvegen át rám nevet,
amit nem tudok megunni soha,
a kékszemű tavaszi üzenet.

Gyerek leszek egy percre újra én,
örökzöld időmből kipislogok,
a létezés halhatatlan ívén
a teremtésig visszacsusszanok.

Kányádi Sándor: Március

Kinyílott az idő,

mint egy virág,
barkázik, rügyezik
a fűzfaág.

Kék ég alatt kék füst
tollászkodik,
bontja szárnyát föl a
sárga napig.

Sürögnek-forognak
szántóvetők.
Juhnyáj lepi be a
tetőt.

Petőfi Sándor: Kemény szél fúj…

Kemény szél fúj, lángra kap a szikra,

Vigyázzatok a házaitokra,
Hátha mire a nap lehanyatlik,
Tűzben állunk már tetőtül-talpig.

Tornai József: Sas a Sas-hegyen

Fiúk közt kamaszkoromban

Sas volt a nevem,

és már ötven éve élek

itt, a Sas-hegyen.

Különös rejtélye lehet

az azonos névnek,

még akkor is, ha igazán

nem érdemelném meg,

hiszen ez az indián név

csak véletlen műve,

Kosztolányi Dezső: Gyűlölöm magamat

Hogy gyűlölöm magam! Mindig csak Én!

Változva folyton s mégis változatlan.
Tükörszobába járok. S száz alakban
másolja halvány képemet a fény.

Szabó Magda: A fény lécei közt

Hintáját a holdhoz kötötte,

belendült az alvó szobába.
Ahogy megláttam, visszaléptem,
ő jött felém, én egyre hátra.
A fény lécében elbukott,
térdre esett.
Minden sarokhoz lehajolt,
valamit keresett.

Ady Endre: „Ádám, hol vagy?”

Oszlik lelkemnek barna gyásza:

Nagy, fehér fényben jön az Isten,
Hogy ellenségim leigázza.

Az arcát még titkolja, rejti,
De Nap-szemét nagy szánalommal
Most már sokszor rajtam felejti.