Aki négyszer szelte át az Atlanti-óceánt
Emberi sorsok és a történelem
Élt egyszer, nagyon régen, a múlt század 10-es éveiben egy Tisza-parti magyar faluban egy ember, aki négyszer hajózta át az Atlanti-óceánt. Mindez akkor történt, amikor tömegével tántorogtak ki a hozzá hasonló, megélhetésért küzdő, földnélküli parasztok az álmok és lehetőségek földjére, Amerikába. Voltak, kiknek álmai valóra váltak, voltak, akik csalódtak, de ettől függetlenül csak kevesen vágtak neki másodszor is az óceánnak – hazafelé. Sokuk számára a nagy víz innenső partja óhazává és emlékké fakult, a túlpart pedig újhazává lett. Sokan egyedül vágtak neki a bizonytalannak, s ha sikerült valamicske pénzt megkeresni, azt újabb, óceánt szelő jegyekre váltották az otthonmaradt családtagok. Mert az Európát és Amerikát összekötő vízi út nem volt olcsó mulatság.
Volt egyszer egy ember, aki mégis négyszer tette meg a nagy utat. Amikor 1912-ben először elindult szerencsét próbálni, feleséget és két gyereket, egy ötéves és egy egyéves fiút hagyott otthon. Tervei és reményei között nem az újhazában való végleges letelepedés forgatókönyve szerepelt. Árva gyerek volt, akit a nagynénje nevelt fel, így vágyai netovábbját saját föld vásárlása és saját ház építése jelentette otthon, a Tisza partján. Amerikába érkezve több városban megfordult alkalmi munkásként, míg végül egy gyárban esztergályosként biztos munkát szerzett. Már egy éve volt a tengerentúlon, megtakarított pénze is volt valamicske, de földre, házra, lóra, szekérre még nem elég. Dolgozott volna tovább, de a sors közbeszólt. 1913-ban jött otthonról a távirat, hogy idősebbik gyermeke súlyos égési sérüléseket szenvedett, élet-halál között lebeg. Így vált az eddig megtakarított pénz nagy része hajójeggyé hazafelé. Sajnos, mire megérkezett, fiát már nem találta életben. Kifizette családja adósságait, az orvosi kezelés költségeit, s ami pénze maradt, azt újra hajójegyre költötte.
Volt egyszer egy ember, aki 1913-ban újra visszament Amerikába, hogy megdolgozzon földért, lóért, szekérért, Tisza-parti vágyakért. 1920-ban tért haza, derekára kötözve annyi dollárral, hogy itthon a beváltásnál egy zsák pénzt kapott érte. Harmincezer pengőért vett két lovat, majd szekeret és földet.
Mivel még maradt pénze, és a telke mellett egy eladó földsáv húzódott, szélesíteni vágyott a portáját. De megint nem volt szerencséje. A földdarab másik oldalán lakó szomszéd ugyancsak szemet vetett a telekre, s mivel kocsmáros volt a faluban, versenyezhetett is amerikás főhősünkkel.
Élt egyszer egy ember, akit ha a szerencse nem is pártolt, szorult bele magyar virtus. Egyre nagyobb árat licitált a megkívánt földdarabért. Rendes magyar ember volt a szomszédja is, így az sem adta alább. Így történt, hogy van a Tisza partján egy falu, ahol két olyan szomszéd porta található, ahol az egyiknek az udvara szélesebb valamivel, a másiknak meg a kertje pont ugyanannyival. A licitálás eredménye ugyanis az lett, hogy a szomszédok végül széltében megfelezték a közbeeső üres telket.
Innentől akár boldog is lehetne a mese vége, mert főhősünk és családja becsületes és istenfélő emberként dolgozott, gyarapította családját és vagyonkáját. De 1944-ben megjöttek az oroszok. Elvettek mindent: amerikás dolláron vett lovat, földet, szekeret, mert ebben a Tisza-parti faluban alakult Kárpátalja első kolhoza. Mondanom sem kell, hogy önként belépni a gazdáknak vagyonostul kötelező volt. Ezután emlegette főhősünk családi körben egyre többet, hogy akkor hibázott életében nagyot, amikor 1913-ban nem vitte magával a családját is ki, Amerikába. Akkor nem ment volna füstbe a nyolc munkás amerikai éven keresztül dédelgetett és egy időre valóra is váltott álom.
Volt ebben az időben vidékünkön egy újság is, a magyarság napilapja, mely dicsőítve a szovjet rendszert, főszereplőnkből – megcsúfolva elvesztett vágyait – a 60-as években újsághőst és példaképet csinált. Az emberből, aki négyszer úszta át az Atlanti-óceánt, de nem hagyta magát megfertőzni semmilyen kapitalista maszlaggal, aki visszajött, hogy boldogságát a szovjet kolhozrendszerben találja meg. A példakép ezután egyre csendesebb lett, már csak kedvenc fiúunokájának mesélt néha az amerikai évekről, az elvesztett földről, s közben tanította az esztergályozáshoz szükséges szerszámok neveire – angolul.
Élt egyszer a Tisza partján, Eszeny községben egy ember, aki négyszer hajózta át az óceánt. Úgy hívták, hogy id. Beregszászi Ferenc. Ő volt a dédapám…
Beregszászi Anikó
