Kun Árpád: Megsemmisítés

Erőt ad, hogy a városban egyetlenként

tudom: ez az ember milyen hülye.

Ellenszenvem ezt a disznót két

magányos félre hasítja. Belelátok

mikroszkopikusan, hogy legalul

iszonyú titkai hogyan vegetálnak.

Nagy ívben jövök rá, ki ez az ember.

Egy szót kellene tudatába juttatni

észrevétlenül, hogy végezzen vele,

vagy meggyőzni az összes ismerősét,

hogy nézzék senkinek. Lenullázni.

Elszállítani messzire, ott engedni szabadon.

Ha már nincs, szétválogatni a többit,

felmérni ki, mikor, mit érzett iránta.

Hát nem csak szeretettel él az ember. Van benne jóféle gyűlölet is bőven. Különösen akkor, ha valóban arra kell rádöbbennie, mennyire alávaló és szemét az a bizonyos Valaki, akiről eddig azt hittük, hogy szimplán csak hülye. A Valaki nagy V betűje is csak azért jár neki, nehogy a drága „neme­csek­ernő” jusson róla bárkinek eszébe.

És ez a Valaki itt szuszog közöttünk. Jön-megy, röhögcsél meg vigyorog, néha nyújt­­ja a kezét, néha meg azt mond­ja, jaj, de jó, hogy látlak. Mindig belebotlik az ember, mert ő mindenütt megfordul. És kedélyeskedik, rendületlenül humorizál, mert ő érti ám a viccet, nem úgy, mint egyesek, he-he-he, hö-hö-hö, ha értjük, mire gondol, ha-ha-ha, hi-hi. Engedjük el magunkat, mondja, lazítsunk, minek ez a görcsölés, nézzük meg őt például, he-he-he. És ha menekülünk, még utánunk kiált, hogy fel fog hívni, ne izguljunk, óriási buli Kárpátalján lakni.

Ugye, ismerős ez a fazon? Annyira otthon érzi magát mindenütt, hogy kirázza az embert a hideg. És nem hagyja el a várost, holott állandóan arról is beszél, őt mennyire hívják ide meg oda, azt se tudják, mit kínáljanak már fel neki, de ő rendületlenül marad. Mert ő tudja, mi a becsület, a tisztesség, hát mit mondjon, ő talán meg is halna ezért a kis koszfészekért, ezért a kis Grundért, hogyha értjük, he-he, úgy, mint az a kis izé, abban a filmben, aki nyakig belebújt a jeges vízbe, na, az a kis hülye pacák, aki szintén mindig görcsölt...

És csak beszél, beszél, beszél...

Penckófer János