A pénz

Mi, kárpátaljaiak, 50 év alatt sem tanultunk meg sorban állni. Türelmes várakozás helyett tolakodni szoktunk. De ezen a hajnalon a takarékbank előtt nem próbálta meg senki az ajtóban álló és vitathatatlanul első esélyes férfit elmozdítani helyéről. A tisztes távolság betartásával állták körül a várakozót. Különös öltözéke, indián törzsfőnököt idéző arca, valamint a falusi trágyadomb és ementáli sajt körülötte terjengő illatkompozíciója meggátolta a közeledést. Az ácsorgók unatkoztak, beszélgettek. Már mindenki tudta, hogy a furcsa várakozó a közeli nagyközség csordása. Évtizedek óta a kolhozistállóban lakott, nagy fizetéseket és jutalmakat kapott, egyáltalán nem költött semmire, és az a nagy, feketésen szürke tarisznya a vállán tele van pénzzel. Ezt szerette volna most betenni a bankba. Mint mindenki, ő is hitt abban, hogy a sok rubel ott, a trezorokban tárolva megmenekül az inflációtól, a megsemmisüléstől. A tarisznya valóban tele volt, főleg apróval; ahogy kapta, úgy dugdosta az istállóban különböző rejtekhelyekre. Nyitás után aztán ki is szórta a tarisznya tartalmát a pultra. A kisasszonyok pénzszámolás közben ki-kimentek a hányingerrel küszködve levegőzni: ők aztán meggyőződhettek róla, hogy a pénznek igenis van szaga.

A rubel hamis pénz volt születésekor is, hisz a magántulajdon megszűnésével a pénz is megszűnt. A rubel valójában csak kiutalási cédula volt valamilyen személyes holmi vagy szolgáltatás megszerzésére, és ezt az utalvány-papírt gyűjtögették keserves munkával az emberek. Aztán kisült, hogy a 20-as évek nagy rablása, az államosítás csak kisstílű fosztogatás volt ahhoz képest, ami a birodalom drámájának utolsó felvonásában történt, amikor 250 millió ember lett koldussá. Kivétel nélkül, a hajóskapitánytól a fűtőig, a sztár­­színésztől, a sportolótól a takarítónőig, az orvosprofesz­szortól a kolhozista nyugdíjasig, mindenki siratja rubeljeit, amelyeket pénznek hitt.

Kárpátalja népe az utolsó száz évben körülbelül tízfajta pénzt gyűjtött, szaporított, majd búcsúztatott sírva-káromkodva. A pénzhez, ehhez a különös emberi találmányhoz mindenkinek köze van. A királytól a koldusig mindenkivel viszonyt alakít ki. Mint egy szeszélyes nő, teljes odaadást követel; azok, akik nyíltan vállalják szerelmét a világ előtt, elismerve, hogy életüket szentelik a megszerzésére, birtoklására és szaporítására, boldog és viharos házasságban élnek vele. Bankárok, üzletemberek, kis piacolók éjt nappallá téve szolgálják és fiaztatják, de nem kapnak érte cserébe semmit, legfeljebb szívinfarktushoz vezet az elvesztésétől való félelem. A pénz csak azokat szolgálja és követi engedelmesen, akik nem törődnek vele, csak tudomásul veszik, mint szükséges valamit, mást szeretnek, mást szolgálnak: Istent, eszmét, művészetet, tudományt, mesterséget, növényt, virágot, földet. Kegyetlen a pénz azokkal, akik titokban szeretik, akik igyekeznek elhitetni a világgal, hogy nem törődnek vele, de közben leköti, lefoglalja életük minden percét, csak rá gondolnak gyógyítás, keresztelés, munka és muzsikálás közben is. Akik csak a megszerzendő pénzre gondolnak sóvárogva, és különböző kifogásokkal álcázzák szerelmüket. Ezek több­­­­­nyire azt állítják, hogy gyermeküknek gyűjtenek, és amit tesznek, nem igazán a pénzért teszik. Nagyon szomorú az ilyen emberek élete.

Szomszédom palántaneveléssel, kertészkedéssel, nem annyira szaktudással, mint inkább kemény munkával gyarapította éveken át bankszámláját. Két számlakönyve volt, s a feleségének is egy külön. A gyerekek házra, autóra kunyeráltak tőlük. A válasz mindig ugyanaz volt: ha meghalunk, úgyis minden rátok marad. Közben eltűnt a Szovjetunió, vele a rubel délibábja, és a csapást nem bírta ki a két hangyaszorgalmú ember. A bácsi maga elé bámulva komoran ült napokon keresztül a konyhában, a kertbe ki se tette a lábát. Néhány hónapon belül meghalt. Nem telt bele egy év, és a néni is utána ment. Megölte őket a szerelmi bánat, a rubel hűtlensége.

Mostanában a hivatalos hrivnya mellett idegen, tengerentúli csábító is jött Kárpátaljára. Ne higgyünk a zöldruhás hölgynek sem. Ugyanabból a családból származik, mint a korona, a pengő és a rubel, és ő sem jobb a Deákné vásznánál. Alkalmi szerető, nem hűséges társ.

Tithli