Veszélyes, de gyönyörű látvány

Fornosi vaddisznólesen

Láttak már Önök élő vaddisznót testközelből? Nem? Pedig Demes László fornosi magyar szakos tanár szerint a természetbarát számára nincs annál izgalmasabb és szebb látvány, mint amikor egy vaddisznócsalád éjjel kicsörtet az erdőből, és sörtéjükön megcsillan a holdfény...

A hivatásos vadász harmadik éve kíséri figyelemmel a Fornos környéki erdőkben élő vadtársulást, és feltett célja, hogy meg­védi őket a trófeává válástól.

– Hatéves korom óta járom az erdőt, és látom, hogyan pusztul a természetes élővilág, hisz manapság mindenki ellensége a flórának-faunának – mondja Demes László. – Előbb a mértéktelen vegyszerezés tette meg a magáét és gátolta a vadállomány szaporodását, most pedig azok a „földtulajdonosok”, akik nem veszik tudomásul, hogy a földjükön fészkelő madár vagy almot rakó vadnyúl nem az ő tulajdonuk. Nem bánják, hogy kutyáik ilyenkor, tavasszal széttépik a növendék kisvadakat. Ami a nagy­vadat illeti, az erre- felé már nagyon ritka. Korábban tömegesen tenyészett erdeinkben a vaddisznó, még szarvast is lehetett látni. Az utóbbi húsz évben a környező erdőket keresztül-kasul szelték az autóutak, manapság az ember mindenütt jelen van, megszűnt az erdők folytonossága, így a sza­po­ro­dóhely is beszűkült.

– Ön mióta hivatásos vadász?

– Több évtizede hordom a vadászpuskát, ugyanakkor inkább természetbarátnak tartom magam, mint vadásznak. For­noson összesen négyen vagyunk vadászok, és társaimat is sikerült „megfertőzni” szemléletemmel. Ebben a tavaszi idényben négyen négy nyulat lőttünk összesen.

– Hogyan fedezte fel a „kedvenc” vaddisznókondáját?

– Tőlünk egy kilométernyire kezdődik a Bártházához tartozó erdő, amely egészen Beregújfaluig húzódik. Ez a rész viszonylag sértetlen, az ember ritkán háborgatja, és három évvel ezelőtt öt disznó élt benne. Tavaly is ott akadtam előbb egy vaddisznókocára, majd később kiderült, hogy ketten vannak: négy, illetve hat malaccal. Megfigyeltünk továbbá még négy-öt másodéves, nem ivarképes süldőt és egy hatalmas kant. Én még nem is láttam ilyen nagy jószágot, volt vagy 3,5 mázsa. Aztán sajnos eltűnt, nem láttuk többé.

– Nem veszélyes a disznóles?

– Egyáltalán nem, a vad ugyanis fél az em­bertől, igaz, mi sem háborgattuk őket. Érdekes, izgalmas élményeink persze voltak, de ettől szép az egész. Ilyen például a disznók „kivonulása” az erdőből. A malacok ugyanis előszeretettel dézsmálták a közelben lévő zsenge kukoricát. A nagy kan vagy kiöregedett koca – nem tudjuk – kijött az erdőből, körbejárt egy 300-400 méter átmérőjű kört, és a többiek kisvártatva mindig a már „felderített” terepre jöttek elő. A hátuk fénylett a holdfényben, és békésen eszegettek. Egyik éjjel már órák óta ültünk mozdulatlanul. A környéken korábban lövöldözést hallottunk, így én kissé aggódtam, hogy megvan-e a konda. Zseblámpámmal a bozótba világítottam, a nagy kan pedig ott állt teljes pompájában és éppen hallgatózott. Ketten voltunk, éppen puskát sem vittünk magunkkal, így védekezésről szó sem lehetett, tehát a diszkrét távozás mellett döntöttünk. A megsértett „házigazda” végig követett bennünket és fújtatott, mint egy gőzgép. Nem jött közel hozzánk, csak az erdő sűrűjéből figyelmeztetett, hogy ott van, és igyekezett finoman „eltávolítani” bennünket.

P. Zs.